Ne szégyenlősködj! (prédikáció, Padragkút-Ajka, Vízkereszt utáni 4. vasárnap, 2017.01.29.)

textus: Mt 8,23-27

„23 Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. 24 És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. 25 Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! 26 De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. 27 Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”

Meghallgatnád? Klikk és görgess a poszt végére!

Sok különbség van egy felnőtt és gyerek viselkedése között. Az egyik ilyen karakteres különbség, amit nem olyan régen fedeztem fel, a segítség kérése (vagy nem kérése). Kislányom, Zoé simán odajoön bármikor, hogy segítséget kérjen. Vagy nem is jön oda, csak átkiabál a szobájából: "Apa, gyere, segíts!" Nincs benne semmilyen korlát, mindig kér segítséget, ha az adott dolog, vagy művelet meghaladja a képességeit, erejét, lehetőségeit. Felnőttként ez már kicsit másképpen megy. Különösen is férfiként, én sokszor szégyellek segítséget kérni. Inkább magam megoldom, kispórolom, elintézem... Persze ennek van egy pozitív oldala is, hiszen az ember megtanul maga boldogulni. Azonban van egy nagyon rossz hozadéka is, mégpedig az, hogy ez a mentalitás el tudja lehetetleníteni a hétköznapokat. És itt csak a Kern-Garas Egyedül nem megy c. örökzöldje szintjén gondolkodva, hanem ténylegesen tragédia, ha az ember nem tud nyitni és nem ismeri fel, hogy szüksége van másokra.

A hit dolgaiban is így van ez. Nem vagyunk magunk, nem vagyunk egyedül. Nagyon veszélyes magatartás az, ha nem fordulok oda máshoz, mert magam akarok mindent megoldani. Azért veszélyes, mert ez lehetetlen. Ugyanis vannak olyan helyzetek az életben, amit nem tudunk egyedül megoldani. És pont a legnagyobb, a Istenhez való eljutás, a végső cél, az üdvösség is ilyen. Mindig is csodáltam az élsportolókat, közöttük a magasugrókat. Micsoda erő és lendület, micsoda képesség olyan magara ugrani. Fantasztikus mi mindenre képes az emberi test! De akár tetszik, akár nem, lelki magasugrók nincsenek. Nincsen olyan jó karban lévő lélek, amely meg tudná ugrani azt a szintet, - vagy hogy a hasonlatnál maradjak – azt a lécet, ami az Isten országa kapujánál fel lett állítva! Akárhogyan is próbálkozunk kudarcot vallunk majd.

És milyen jó, hogy nem is kell megugrani semmit. Mert Jézus Krisztus pontosan azért jött el, hogy ezt a lehetetlen helyzetet megoldja, és mindannyiunk helyett megugorja a megfelelő szintet. A kereszt volt az a „szint”, ami ahhoz kellett, hogy a Istennel haragban lévő emberiség végre rátalálhasson a békesség útjára, s megkaphassa az üdvösség ajándékát. Én ehhez hozzátenni, vagy elvenni belőle nem tudok. Amit tudok és amit kell, hogy „tegyek” az nem más, mint a hit, amely meg tudja ragadni ezt a „teljesítményt” és ezáltal üdvösséget nyerhet.

És bizony efelől a tény felől már itt ebben az életben is bizonyosságunk lehet. Biztosak lehetünk abban, hogy Jézushoz tartozunk, mert az ő jelenléte és hatalma megtapasztalható lesz az életünkben is. Félelmetes dolog tud lenni a hatalom, főleg ha rossz kezekben van. De gondoljunk arra, hogy Jézus kezében összpontosul a legnagyobb hatalom, és ő ezt a mi érdekünkben, miértünk mozgósítja az utolsó cseppig.

A mai igénk ugyanabban a fejezetben van mint a múlt heti textus és nem sokkal utána helyezkedik el. Akkor arról beszéltünk, hogy nincs az az élet és nincsen az a távolság, amit Jézus nem tud áthidalni, csak azért, hogy velünk lehessen. Ma pedig arról van szó, hogy ha közel van hozzánk, akkor az ő hatalmának jelei, megoldásai nyilvánvalóvá lesznek az életünkben.

Jézus a tanítványaival együtt hajóra szállt. Sokszor megtette már ezt, hiszen akkoriban a vízi út volt az egyik legkönnyebb formája a közlekedésnek. De nagy viharba kerülnek, olyan nagyba, ami már elsüllyedéssel fenyegetett. Jézus pedig békésen alszik a hajóban. A tanítványok pánikszerűen ébresztik fel őt: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” - mondják. Nem tudom emlékszünk-e, hogy múlt héten egy hasonlóan kétségbeesett helyzetben mit mondott a leprás beteg: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” (Mt 8,2) és később a római százados: „csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám” (Mt 8,8). Ezek a hit kijelentései, az abban való bizonyosság, hogy Jézus meg tudja tenni azt, amit kértek. Itt mit mondanak a tanítványok? „Uram, ments meg minket, elveszünk!” - ebben a mondatban nyoma sincs a hitnek. És még csak kérés sincsen benne, csak egy kétségbeeséssel és pánikkal telt kijelentésre futja. A tanítványoknak… Nem véletlen Jézus válasza sem: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” Az a görög fogalom, amit itt Jézus a „félelem” szóra használ, nem az, amit mindenhol olvasunk. Egy különleges fogalom („deilosz”), ami az evangéliumokban csupán kétszer fordul elő, mind a két estben ebben a történetben, itt Máténál, de Márk (4,40) is tudósít erről eseményről, ugyanezt a szót használva. Ennek a különleges fogalomnak vannak más „felhangjai”, amik még a félelemhez társulnak. Ezek pedig nem mások, mint a „gyávaság” és a „szégyenlősség”. „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” - „Még most sem mertek?! Még most is, ebben a kilátástalan helyzetben szégyenlősködtök és nem mertek segítséget kérni!? Még mindig nem vagytok 100%-ig biztosan benne, hogy tudok segíteni? Hol van a hit, aminek éppen a múltkor tanúi lehettetek?”

A tanítványoknak nagyon ebben a kiélezett helyzetben kellett megtapasztalniuk, hogy Jézus csodálása, a vele való egyetértés, a tanításainak elfogadása nem egyenlő Jézus követésével. Mert az ő személye és munkája nem maradhat „kívül”, annak belül kell életté válnia! Ő nem egy olyan dolog, fel lehet tenni egy lelki polcra, hogy onnan levéve használjuk, mikor kell! Őneki bent kell lennie beépítve az életünkbe, sőt annak végső és egyetlen alapját képeznie. Ezt jelenti a vele való közösség. Mert Jézus vezet és gondoskodik. Sokszor olyan helyekre vezet, amelyek nem kellemesek, viharosak, halálosnak tűnnek. Hogy miért teszi? Mondhatjuk, hogy megpróbál, próbára tesz, tanít stb. ÉS lehet, hogy így is van, de azt csak ő tudja, hogy mi ezzel az igazi szándéka és célja. Amit viszont mi is biztosan tudunk, sőt, nem csak tudunk, de hiszünk is, hogy ő akkor is ott van velünk! És a lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnő helyzetekben is mozgósítja hatalmát, és azt hittel megragadva nincs, aki/ami árthat nekünk! „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) – írja Pál apostol. De ez nem afféle fatalista apátia, hogy tök mindegy minden, hanem mély hit, amely a Krisztusra tudja bízni az életet!

Ne szégyenlősködjünk! Hanem forduljunk hittel a Krisztus felé. Ő lecsendesíti a vihart, megugorja a lécet, és életünk jó gazdája lesz! A Szentlélek vezessen minket erre! Ámen