Csak sportosan (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Hetvened vasárnap, 2017.02.12.)
textus: 1Kor 9,24-27
„24 Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak,
mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy
fussatok, hogy elnyerjétek. 25 Aki pedig versenyben vesz részt,
mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút
nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. 26 Én tehát úgy
futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint
aki nem a levegőbe vág, 27 hanem megsanyargatom és engedelmessé
teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek
alkalmatlanná a küzdelemre.”
Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!
Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne szeretne valamilyen
sportot, vagy ne szeretné a sportot, mint olyant. Persze nem azt
mondom, hogy minden ember szeret sportolni, de lássuk be, amikor a
magyar focicsapat csapat kint volt az EB-n, akkor minden szív együtt
dobbant az országban. Mert a sport ilyen, összehozza az emberek, és
célt ad. Ez persze nem csak az utóbbi időben, de ezredévek óta
így van. A mai szakaszunkban Pál egy sporthasonlatot hoz elénk.
Versenypálya, futás, ökölvívás… Mind, mint sportok és
sporttal kapcsolatos dolgok. „Nem tudjátok-e, hogy akik
versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri
el a versenydíjat?” - Pál itt, a „nem tudjátok-e”
kezdéssel az Iszthmoszi játékokra utal, amelyek az Olimpia
mellett egy másik, igen népszerű sportesemény volt az akkori
görög területeken, és nem messze Korinthustól rendezték őket,
amely városban lévő gyülekezethez írta Pál azt a levelet,
amiből a mai igénk is származik. Valószínűleg az egyes városok,
régiók szíve is együtt dobbant, amikor a helyi, vagy éppen
kedvenc sportoló, vagy csapat küzdött a díjért, a
babérkoszorúért. Lehet, hogy éppen abban az időben is verseny
volt, amikor Pál a levelet írta.
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan
futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok,
hogy elnyerjétek.” - Pál nyilvánvalóan nem arra utal ezzel
a kezdő mondattal, kérdéssel, hogy minekünk keresztényeknek,
vagy akkori Korinthus városában élő keresztényeknek mind
versenyzőknek kellene lennie. Nyilván nem. Példának hozza a
versenyzést azért, hogy jobban megértsük a mondanivalóját.
A versenyzők, különösen is a sikeres versenyzők, élete mindig
is reflektorfényben volt, már Pál idejében is. Mindenki tudni
akarta, hogyan élnek, hogyan érik el a céljaikat, mit tesznek meg
érte. Ma már a média segítségével szinte a legapróbb
részletekig nyomon követhetjük kedvenc sportolónk vagy csapatunk
minden egyes mozdulatát, rezdülését. Ennek nyilván meg van a jó
és a rossz oldala is. De ma, mi a jót lássuk meg ebben. Mindig
csodálva néztem, vagy olvastam azokról a sportolókról, akik az
élvonalba tartoznak. Micsoda kitartás, micsoda fegyelem, micsoda
akarat és elszántság, hogy elérjék a céljukat! Mi mindent
megtesznek. Talán legdrámaibban és legélesebben a
rövidtávfutóknál, vagy más néven sprintereknél látszik a
kontraszt. Évek, talán évtizedek munkája, erőlködése, diétája,
fegyelme és a verseny… 10 másodperc csupán 100 méteren.
Döbbenetes!
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan
futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok,
hogy elnyerjétek.” - írja. De milyen versenyről beszél itt
Pál? Egyfajta lelki versenyről, amiben le kell győznöm valakit,
vagy valakiket, versenytársakat? Talán az Istenhez való eljutás
egy ilyen verseny, ahol a díjazás limitált, mert nincs mindenkinek
hely a dobogón, vagy még erősebb, és csak egy juthat el egy
bizonyos csoportból? Talán a keresztény testvéreimmel kell
versenyeznem az Isten kegyelméért, az üdvösségért…?
Nyilvánvalóan nem erről van itt szó.
Hogyan folytatja Pál? „Aki pedig versenyben vesz részt,
mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút
nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy
futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint
aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és engedelmessé
teszem a testemet” Pál nem akar arra buzdítani bennünket,
hogy versenytársat lássunk az embertársainkban, de főleg nem a
keresztény testvéreinkben, az Isten „felé” való haladásban.
Pál azt próbálja meg ma elénk hozni, hogy figyeljük meg azt a
döbbenetes lelki és tudatállapotot, amiben a sportolók élnek, a
sikeres sportolók. Mindet, és tényleg bármit, megtesznek azért,
hogy elérhessék a győzelmet. Kőkemény edzés, tréning testben,
fejben és lélekben, szigorú diéta, következetes napirend,
mindenféle források, legyen az anyagi, szellemi, vagy testi
bevonása, és a lehető leghatékonyabb felhasználása… Ezek
mind-mind hatalmas elszántságra és akaraterőre utalnak.
Vajon bennünk meg van ez a lelkület? Tudjuk a célunk, és
tartjuk-e annyira fontosnak, hogy ennyi mindent megtegyünk érte?
Mert a versenyzők bizony múló dicsőségért küzdenek, „elhervadó
koszorú”, ahogyan Pál írja! Igen, tudom, hogy nagy
sportolókra mindenki emlékszik, Puskás, Papp Laci, Király Gábor,
Gyurta Dani, Kokó, Cseh Laci, Kozák Danuta, Hosszú Katinka… hogy
csak magyarokból említsek néhányat. De mindannyiuk életében
eljött, vagy el fog jönni az a pont, amikor vissza kell vonulni,
amikor már nem tudják hozni a teljesítmény kor, sérülés vagy
valami más miatt. Előbb vagy utóbb megtörténik. Elhervad az a
bizonyos „koszorú”. A keresztény ember azonban a mindennapok
küzdelmeiben nem ilyen dicsőségért küzd, hanem a lelki
„koszorúért”, ami nem hervad el. Amely koszorút azonban nem
úgy lehet elnyerni, ahogyan egy olimpiai aranyat, hanem ajándékba
lehet kapni az Istentől. Mert az örök élet ajándékát nem
tudjuk megszerezni vagy kierőszakolni, csak ajándékba kapni az
Istentől Krisztus áldozatára való tekintettel!
A kérdés tehát az, hogy megtettünk-e mindent az Isten útján
járásban, ami tőlünk tellett, annak tudatában, hogy hit által
(és teljesítményünktől függetlenül), már most meg tudjuk
kapni ajándékba a bizonyos el nem hervadó koszorút, az
üdvösséget? Átálltunk abba a bizonyos, sportolókat is jellemző
lelki és tudatállapotba? Meg van-e bennünk az Istennel való
kapcsolatunk miatt az a vágy, hogy az örökkévalóságot is Vele
akarjuk tölteni? És van-e olyan erős, hogy mindent hajlandó
lennék megtenni érte? Mert az a bizonyos koszorú az
örökkévalóságra szól! Ugyanis nem fog elhervadni, vagy múlt
homályába veszni, hanem dicsőségesen fog ragyogni az idők
végezetéig, sőt… még annál is tovább!
Testvérek, micsoda lehetőség ez! Adja Isten, hogy ezt az el nem
hervadó koszorút lássuk majd egymáson, odaát, az
örökkévalóságban! Ámen
Nagyon okos húzás volt Páltól, hogy anno a korinthusiaknak ilyen kontextusban írta meg ezt a rövid szakaszt, és ezt - hála Istennek - mi is felhasználhatjuk!
VálaszTörlésJómagam is sportoltam anno a múlt évezred első felében amatőr szinten, és hiszem azt, hogy az Úr nem véletlenül vezetett engem oda, hiszen rengeteg mindent tanultam ott, amit a mai napig tudok hasznosítani. És a hitre amatőr szinten is szükség van!
Számomra hihetetlenül bátornak tűnnek azok a sportolók, akik a hitüket bátran vállalják a nyilvánosság előtt is (mindegy, milyen vallásúak).
Egyébként arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon az élsportolóknak mesélnek-e vajon arról, milyenek az "átlaghívők", hogy vajon példaként állítják-e eléjük pl. azokat a hívőket, akik pl. évtizedek óta az Úr igéjébe kapaszkodnak - és a hervadhatatlan koszorúra "gyúrnak"...?!