Instant evangélium? (prédikáció, Húsvét utáni 2. vasárnap, 2019.05.05.)

textus: Jn 10,1-6

„1Bizony, bizony, mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; 2de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. 3Neki ajtót nyit az őr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. 4Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. 5Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.

6Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit jelent, amit mondott nekik.”

Nem olyan régen olvastam egy cikket az interneten amely a kuvaszok kipusztulását vetítette előre. Aztán később egy olyan cikket, ami ezt cáfolta. A cáfolat ellenére az viszont biztos, hogy a kuvasz ma nem a legnépszerűbb kutyafajta. Az, hogy ez miért van így, annak sok oka lehet. De talán az egyik legjelentősebb ok, az a hamis vélekedés, miszerint a kuvasz idős korára megbolondul és/vagy veszélyessé válik. De ez egyszerűen nem igaz. Azoknak a „kuvaszoknak” a többsége, akik tényleg veszélyessé válnak, azok nem fajtatiszta kuvaszok. Másrészt pedig évtizedekig tartotta magát az a téves gyakorlat, hogy a kuvaszt nem kell tanítani, mert mindent tud magától, ösztönösen. Nos, ez sem igaz. Ugyanis a kuvasznak erős és határozott gazda kell, különben átveszi az „uralmat”. Talán pont ez utóbbi tulajdonsága, hogy sok-sok törődést igényel és bizony munkára kell fogni, volt az, ami miatt elkezdett veszíteni a népszerűségéből anno, majd a népszerűtlenségből fakadó rossz gyakorlat tovább rontott a helyzeten. Nagyon eszes, nagyon erős és jó kutya a kuvasz, és nem mellesleg, hungarikum is. És legjobban akkor érzi magát, ha őrző-védő, vagy pásztor munkára fogják.

Mai igénk is egy pásztorhelyzetbe vezet bennünket. Ez persze nem meglepő, hiszen a Biblia tele van – ma már tőlünk kissé távol álló – pásztorképekkel, hasonlatokkal, példázatokkal. Ez a mai is ilyen. Jézus arról beszél, hogy milyen a juhok és a pásztor kapcsolata, illetve arról, hogy ez a kapcsolat, hogyan, mi módon valósul meg. Nyilvánvalóan nem szó szerint kell érteni a pásztort és a juhokat. Jézus nem állattenyésztési kisokost írt, hanem a tanítványait akarta felkészíteni a szolgálatra, és ennek a felkészítésnek a szerves részét képezte a mai történet is, ami egy példázat. És mint minden jézusi példázat, a mai is Isten országáról és Isten és ember kapcsolatáról szól. Így a példázat szereplői a valóságban mindig megfeleltethetők Istennel, Jézussal és az emberrel. Konkrétan a mai igénkre vetítve: a pásztor az Isten, a juhok pedig mi vagyunk. Így olvasva/hallgatva a szakaszt, sok mindent megtudhatunk az Istennel való kapcsolatnak a milyenségéről.

1. „aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora” Manapság rengeteg sunyiság van a hétköznapokban. Kerülő utak, kiskapuk, hazugságok, megtévesztés, alternatív igazságok, félrevezető kommunikáció, stb. Nagyon üdítő és felemelő dolog, hogy a sok-sok sérült kapcsolatunk között az Istennel való kapcsolat sohasem lesz ilyen. Ő mindig egyenes, nem játszmázik, őszinte és szeretet vezérli és azt csinálja, amit kell. Az ajtón megy be, ahogyan Jézus fogalmaz, nem úgy mint „tolvaj” és a „rabló”, aki sohasem a becsületes utat választja.

2. „juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti” Nehezen adjuk ki magunkat. Nehezen osztunk meg magunkról információkat. Manapság nagyon komoly adatvédelmi törvények is vannak. Nyilván ez abból a rossz tapasztalatból származik, hogy sokan, a rólunk (vagy másokról) szerzett ismeretekkel visszaélnek. Milyen jó, hogy az Isten teljesen ismer bennünket! És nem csak az adatainkat, hanem egész valónkat, lelkünk legmélyebb elrejtett zugáig! És ezzel nem csak, hogy nem él vissza, de egyenesen szeret bennünket, azokkal a mindenki más előtt titkolható tettekkel, gondolatokkal együtt is, amit nagyon nem szívesen teregetnénk ki! Isten még ezeket is látja, tudja és nem fordul el, hanem néven szólít és vezet! Az ő nyájához való tartozás ugyanis nem érdem, hanem ajándék.

3. „a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” Ez már rólunk, emberekről szól, a mi irányunkból közelít. Nagyon nagy érték az ember. A legnagyobbak között van ezen a világon. Nagyon sok mindent elértünk, mint emberiség, és még nagyon sok felfedezés és fejlődés van előttünk (ha ki nem pusztítjuk magunkat). A reneszánsz volt az első olyan „modern” korszak, amely az embert tette mindenek mércéjévé. Úgy tűnik ilyen szempontból nagy reneszánsza van a reneszánsznak… És bár tény és való, hogy az emberbe egy csomó minden bele van „kódolva”, és az ember érzéseivel, megérzéseivel, gondolataival, testével-lelkével együtt nagyon nagy érték, de nem mindenható! Közel sem. A teológiai gondolkodásban is sokan meghajolnak az ember-központúság előtt és azt mondják, hogy „úgyis érezzük a dolgot ösztönösen”. Sajnos, vagy nem sajnos, de ez nincsen így! Emlékszünk még a kuvaszra? Elterjedt róla az a tévhit, hogy ösztönösen tud mindent. Éppen ezért az a kuvasz, akit így (nem) nevelnek, rettentően elkanászodik és azt hiszi, hogy ő az úr a háznál! Hogy ő a főnök a gazda felett! Ez nagyon veszélyes tévút, csakúgy mint azt gondolni, hogy az ember ösztönösen rátalál az Istenre és ösztönösen követi. Ugyanis nem.
Jézus így mondja: a juhok azért követik a pásztor, mert ismerik a hangját, meg tudják különböztetni az idegen hangjától. Miért? Azért mert megtanulták! Nem ösztönösen, hanem mert tudják, hogy az ajtón bejövő az, aki a pásztor és neki ilyen a hangja! Az Istenre ugyan rá lehet találni ösztönösen, az Ő általa belénk teremtett és táplált „ösztön” mentén, de mellette lenni, és követni őt csak tanulva tudjuk! Magán a kapcsolaton, tapasztalatokon, és igen, ismereteken keresztül.

Ez pedig nem egyszerű, és főleg nem instant! Jézus a tanítványainak mondta el ezt a példázatot „de ők nem értették, mit jelent, amit mondott nekik”. A hívő élet nem szájbarágós! Nem előemésztett, nem pépesített, hanem bizony komoly rágást és emésztést igénylő „lelki étrend”! Régen (és tisztelet a kivételnek), amikor az egyház (sajnos) szájbarágott mindent, megmondta, hogy mit kell tenni, mondani, hinni, és mindez nem csak az alapvető hozzáállás, de a kulturális mindennapok része is volt, akkor tele voltak a templomok. Most, amikor (sajnos) közel sincsenek tele a templomok, akkor az nem (csak) a – lassan harminc éve véget ért – negyven év államszocializmusnak, a rohanó világnak, a szabados életvitelnek, vagy bármi más külső körülmények az oka, hanem bizony annak is, hogy a ma embere nem szereti „megrágni a falatot”! Az a jó, ami azonnal oldódik, élményt ad, instant… De a hit dolgai nem ilyenek! Még maguk a tanítványok, akik egy levegőt szívtak Jézussal és nulla-huszonnégyben vele voltak, még ők sem értették elsőre, ösztönösen. Nem, tanulták Jézus követését három éven keresztül! […]

És, bár nem része a mai alapigének a példázat magyarázata, de nagyon ide kívánkozik a végére. Kis hiányérzetünk maradhatott ugyanis, hiszen Jézus mondja ezt a példázatot, de ő mintha nem is lenne benne! Pedig, főleg János evangéliumában, nagyon sok minden van leírva, arról, hogy Jézus mit mondott magáról, hogy kicsoda ő, és hogy milyen szerepet játszik Isten és ember kapcsolatában.

Csak egy fél mondatot szeretnék ennek a példázatnak a jézusi magyarázatából felolvasni. Jézus mondja: „én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7) És ezzel a helyére kerül minden. Jézus az az ajtó, amin keresztül „közlekedni” lehet. Jézus személyén, szavain, tettein át jön hozzánk legközelebb a Nagy Pásztor, a Teremtő Isten. És rajta keresztül tudunk mi is kimenni a „karámból” a Pásztor után, hogy kövessük őt! Csakis Jézuson keresztül tudjuk megismerni az Istent és csakis ő lehet az Istennel való kapcsolat csatornája és záloga! Ha hangot hallunk rajta keresztül, akkor tudhatjuk, hogy a Pásztor hangja. Ha rajta át jön, akkor pedig tudhatjuk, hogy ő maga a Nagy Pásztor!

Jézus nem hagy bennünket bizonyosság nélkül! Nem hagy támpont nélkül, hanem ő maga lesz a mi örök támpontunk és origónk ebben az életben és az elkövetkezőben is! Ámen