Közel, s közel (Prédikáció, Bp-Budafok, Húsvét utáni 2. vasárnap, 2014.05.04.)

textus: Jn 21,15-19

„⁵Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!” ¹⁶Másodszor is megszólította: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ő ismét így válaszolt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus erre ezt mondta neki: „Őrizd az én juhaimat!” ¹⁷Harmadszor is szólt hozzá: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én juhaimat! ¹⁸Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” ¹⁹Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!””

Egy hétköznapi történet is lehetne az imént elhangzott szakasz. Ha kicsit előbbről olvastam volna, akkor tudnánk azt is, hogy a Tibériás-tenger, avagy a Galileai tó partján ült Jézus. Tüzet rakott és várta a tanítványokat. Amikor azok megérkeztek, akkor letelepedtek mellé a tűz köré. Emlékszem, amikor gyerek voltam nagyon sokat sátoroztunk. Nagyon szerettem azokat az estéket, amikor tüzet raktunk leültünk mellé és a felnőttek meséltek valami érdekes, vagy vicces történetet. Textusunkban a tanítványok és Jézus is látszólag valami ilyesmit csinálnak. Mondjuk ők biztosan nem nyársalnak szalonnát, mint ahogyan mi csináltuk, hanem halászok lévén, inkább halat esznek. Ezzel is kezdődik a mai igénk: „Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez”

A látszólagos idilli és talán semmi különöset magába nem foglaló történetben van egy nagyon fontos információ, amit eddig elhallgattam a testvérek elől. Mégpedig az, hogy ez a történet Jézus feltámadása után történt. Így viszont már igencsak furcsa a dolog. Az ember valami csodát, valami nagyot, fényeset, monumentálisat, mennyeit várna a feltámadás után, és helyette kap egy tábortüzet, egy csendes társasággal és némi sült hallal. Ha ezt a szót hallom: „feltámadott”, nekem nem az evés jut eszembe először. Mégis Jézus a tűz körül eszik a tanítványokkal.

Azért tűnhet furcsának ez az egész, mert szerintem, valamiféle rossz beidegződés miatt sok ember – köztük én is – úgy gondolkodom, hogy a feltámadás után Jézus még magasztosabb lett, mint addig, és ezáltal valahogyan távolabb került az emberektől, messzibbre vitte őt ez a megdicsőült állapot. Mert majd egyszer én is feltámadok, de addig is, Jézus már odaát van, én meg még itt! Kedves testvérek, ezt a hamis távolodó-Jézus képet akarja lebontani bennünk az evangélista. János amúgy is nagyon nagy hangsúly fektet a találkozásokra az írásaiban, és most fel akarja hívni a figyelmünket arra, hogy a feltámadt Jézus egy centivel sincsen messzebbre tőlünk, mint a feltámadás előtti. Pontosan ez a lényege a feltámadásnak, hogy Jézust nem tarthatta fogva a halál, hanem megszerezve számunkra az üdvösséget, elhozta nekünk azt. Elhozta, nekünk! Ez annak a jele, hogy Jézus Krisztus ma is itt van közöttünk, és a gondoskodást is jól kifejezi, hiszen, ha Krisztusnak nincs is már a feltámadt testben szüksége az ételre, de a tanítványoknak igen! Csakúgy mint nekünk. Tehát a Feltámadott nem csak, hogy mihozzánk van közel, de nincsenek messze tőle a szükségeink és igényeink sem, hanem ő be akarja tölteni azokat, legyenek azok lelki, dolog, vagy anyagi szükségek! Adja az Úr, hogy megtapasztalhassuk ezt!

A furcsa kezdést egy furcsa, vagy inkább mesés párbeszéd követi. Mesés alatt most nem azt értem, hogy kevés az igazság benne, hanem azt, hogy a formáját tekintve mesés elemekkel dolgozik. Jézus háromszor kérdez, rá ugyanarra, és háromszor vár választ Pétertől, a kérdésére: „Szeretsz-e engem?”. De ne szaladjunk előre, erről majd később. … Már önmagában az jelzésértékű, hogy hogyan szólítja meg Jézus Pétert: „Simon, Jóna fia”. Nem „Péter”-nek hívja, azon a néven, amit ő adott neki, hanem az eredeti, születési nevén: Simon, Jóna fia. Akkoriban még nem volt olyan, hogy családnév, hanem a sok azonos keresztnevű embert úgy különböztették meg, hogy hozzárakták, hogy kinek a fia/lánya! Miért nem Péternek szólítja az apostolt Jézus?

Három helyen fordul elő az evangéliumokban, hogy így szólítja Jézus Pétert: amikor a Péter nevet adja neki (Jn 1,42), amikor Péter hitvallást tesz és kimondja Jézusról: „Te vagy a Krisztus!” (Mt 16,17) és itt, a feltámadás után. Az elhívás (1), a hitvallás (2) és a feltámadott Jézus megtapasztalása (3), mérföldkövek egy tanítvány életében, Jézus mégis a teljes, születéskori névvel – Simon, Jóna fia – felhívja a figyelmet arra, hogy az ő követése nem azt jelenti, hogy elveszítjük a valósággal a kapcsolatunk, és még csak azt sem, hogy az identitásunkat elveszítjük, hanem itt a földön, a realitások talaján mozogva, de elfogadva azt, hogy Krisztusnak minden lehetséges, járjuk a nekünk megszabott utat. Soha ne felejtsük el, hogy honnan jöttünk, mert csak akkor fogjuk azt is tudni, hogy hova tartunk.

Jézus tehát megkérdezi Pétertől: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?”, és nem is egyszer – ahogyan említettem – hanem háromszor! „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?, Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?, Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” És Péter háromszor válaszol: „Igen, Uram, te tudod” Hát, ez nem is kétséges, mármint az, hogy Jézus tudja mi van Péterben. „Igen Péter – mondhatná Jézus – Én tudom, hogy van-e benned szeretet irántam! De te vajon tudod-e? … Biztos vagy benned, hogy szeretsz engem, úgy ahogyan kell? Mert nagyon biztosnak kell benne lenned!” Miért ilyen fontos ez? Azért, mert Péternek feladata van. De nem csak Pétertől kérdezi Jézus ezt, hanem ma tőlünk is. Szereted-e Jézust? Igen? Biztos vagy benne? Mert azt el tudjuk mondani viszonylag „könnyen”, hogy alázat van bennünk iránta, hogy engedelmeskedünk Jézusnak, hogy hiszünk benne, hogy féljük a nevét, hogy hűségesek vagyunk hozzá,... De vajon azt is el tudjuk mondani, hogy szeretjük őt?

Mert nem csak Péter, hanem mi is feladatot kaptunk, és érdekes módon a Feltámadott Jézus nem a hitet, az engedelmességet, a hűséget, a bátorságot, az alázatot, vagy bármilyen idevalónak tűnő tulajdonságot jelöl meg a feltételnek, a végrehajtás sikere érdekében, hanem csak egyetlen egy dolgot: a szeretetet! Ha szeretjük Krisztust, akkor a többi jönni fog előbb, vagy utóbb és el tudjuk végezni azt a feladatot amit ránk bíz a Krisztus. Péternek a Krisztus-követők őrzése és pásztorolása volt a feladata, mi is tudakoljuk Jézus akaratát, hogy micsoda a mi feladatunk! Mert testvérek, mindenkinek van kivétel nélkül!

És hogy ezt honnan tudom? Onnan, amit Jézus utoljára mond Péternek a textusunkban: „Kövess engem!” Ez az elhívásnak a mondata. És már elhangzott egyszer, hiszen Pétert már az elején elhívta Jézus a tanítványának. Ez a „Kövess engem!” Pétert „csupán” megerősíteni szándékozott, de nekünk az életet jelenti. Mert ebből az egy mondatból „Kövess engem!” biztosan tudhatjuk, hogy van elhívás, van Jézus követés a feltámadás után is! A Feltámadott ma is ugyanúgy elhív magának tanítványokat. Ezt senki és semmi nem akadályozhatja meg. Jézus a halálon is átment értünk és most megszólít mindannyiunkat: „Kövess engem!”

Kövessük hát a feltámadottat, aki nincs távol tőlünk (1), akitől mindennapi szükségünk és hiányosságaink sincsenek távol (2), aki nem egy földtől elrugaszkodott életet akar nekünk, hanem azt akarja, hogy emlékezve, arra, hogy honnan jöttünk, megtartva egyéniségünket, boldogok legyünk már itt ebben az életben (3)!

Imádkozzunk, hogy őt követve, megláthassuk személyre szabott küldetésünket! Ámen!