Mindenki egyért, egy mindenkiért (prédikáció, Somlószőlős, Nagypéntek, 2015.04.03.)

textus: 2Kor 5,14-21

„14Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; 15és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. 16Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. 17Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 18Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. 19Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. 20Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! 21Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”

Minden bizonnyal mindenki ismeri Alexandre Dumas regényét a Három testőrt. Ha így most címről nem is, akkor a híres mondatáról, amit rengetegen feldolgoztak, átdolgoztak, felhasználtak, kiforgattak, ami eredetileg a francia királyi testőrök jelmondata volt, bizonyosan. Ez a mondat így szól: „Mindenki egyért, egy mindenkiért!”. Nem tudom, hogy Dumas (vagy aki kitalálta) hívő ember volt-e, de nem lepődnék meg, ha Bibliából származna ez a jelmondat is. Mintha csak innen vették volna: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. Azaz mindenki egyért, egy mindenkiért. Pontosabban – és ez nagyon fontos különbség – egy mindenkiért, mindenki egyért! Pont fordítva, mint a testőröknél, hiszen ott elsősorban a testőrök voltak a királyért, aki pedig garantálta, hogy megvédi a testőrök jogait és érdekeit!

De a mi estünkben pont fordítva van! Mert Krisztus és az ő hívei, azaz mi, nem olyan viszonyban vagyunk, mint a király és a testőrei. Krisztust nem kell megvédeni, ahogyan az ő ügyét sem, hanem ő őriz meg minket és segít nekünk. És – ezen felül – sorrendiségben van elrejtve a lényeg. Ő halt meg értünk, ő szolgál nekünk és mi ezért követjük őt, ezért tartozunk hozzá, és nem fordítva! Nem arról van szó, hogy mi megteszünk dolgokat, így-úgy-amúgy cselekszünk és akkor majd megkapjuk kvázi fizetségként a Krisztus szeretetét és az üdvösséget, hanem a Krisztus szeretete és az üdvösség már el van készítve a számunkra, és mi hit által ennek birtokában, szolgálunk neki örömmel és hálából! Nagyon nagy különbségek ezek! Mert a kereszt, amire ma emlékezünk, és reméljük, hogy nem csupán egy naptárilag aktuális gondolat marad, hanem életté válik a számunkra, az Isten kegyelmének ajándéka.

Nem tudom a testvérek hogyan vannak vele, de én sokszor nagyon nehezen fogadok el ajándékot. Nem azért mert nem tisztelem azt akitől kapom, nem is azért, mert nem szeretném az ajándékokat, vagy azért, mert vagyok érte hálás, hanem azért mert igazán azt tudom megbecsülni, amiért megdolgoztam, amiért megküzdöttem. Viszont szembe kellett néznem azzal, hogy ez a kivétel, mégpedig az leghatalmasabb, ami csak létezik. Mert a kereszt egy olyan esemény, amely hatalmas port kavart és kavar a világban, nem lehet mellette elmenni szótlanul, mégis a kereszt „eredményét” csak elfogadni, vagy elutasítani lehet! Mert értünk történt, de nem mi általunk. Pontosan azért így mert mi nem lettünk volna képesek rá. Ki az közülünk, aki ki merne ilyet mondani, hogy „én megtaláltam az utat az Istenhez és el is vezetek oda bárkit!”. És még ha valaki ki is merne ilyet mondani, az hazudna. Mert úgy tetszett az Istennek, hogy egy haljon meg mindenkiért (ti. Jézus), hogy aztán mindenki őérte és általa éljen!

És ennek az életnek a közepén Krisztusnak kell lennie. De nem a történelmi figurának, vagy bárminemű tudásnak ővele kapcsolatban, hanem a neki, mint személynek, mint Megváltónak, mint megfeszített Istenfiúnak! Ezért írja Pál apostol, hogy „ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük”!

És ha ez megvalósul az életünkben, ha a Krisztus keresztje van a középpontban, akkor történik valami. Ez a valami pedig nem más, mint egy változás. Egy változás, ami olyan horderejű, hogy Pál így nevezi: „új teremtés”. Olyannyira fontos az ember életében a kereszt, a Krisztus esemény közepe, origója, mint a világ történetében az, hogy meg lett teremtve! Mert a kereszt, a megváltás által lesz az ember azzá, akivé lenni kell. A megváltottságában, Istenhez tartozásában alakul azzá, amilyen az igazi személyisége, lénye.

Eddig arról beszéltünk, hogy „egy mindenkiért”, hogy Krisztus mit tett értünk, hogy mi a kereszt lényege! Most pedig beszéljünk a másik oldalról, a mi oldalunkról, a „mindenki egyért”-ről.

Mert ebben a megváltozott helyzetben, életben, amelyet Krisztus a kereszt által végezett el, teljesen egyértelmű lesz az, hogy az Krisztust követi, az ő útján jár, hiszem megtapasztalta, megélte, hogy ez jó a számára, és az egyetlen út! A megváltott ember éli az evangéliumot, Krisztusért él, „mindenki egyért”.

De ám itt is van egy nagy különbség a testőrök és miközöttünk. Mert ameddig a testőröket alapvetően küzdelemre képezték ki, és a megfelelő harci-taktikai tudást várják el tőlük, és ha úgy adódik, akkor az ölést, addig Krisztus nem harc útjára hív minket, hanem a békéjére, amely úton csak egyvalaki halt meg! Ő maga! Pál ezt írja: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” 

Békességre Istennel, békességre embertársainkkal, békességre saját magunkkal. Erre hív bennünket ma a kereszt békére.

Testvérek! Nagyon sokat tapasztalom, hogy mennyire széthúzóak tudunk lenni, és milyen nagy a háborúság, a gyűlölet, a harag a faluban, de a gyülekezetben is! Ma a kereszt a békességre, a békülésre hív! Arra, hogy béküljünk meg az Istennel, fogadjuk el a szeretetét, és aztán ezzel feltöltekezve béküljünk meg azokkal, akikkel eddig nem tudtunk! Úgy érezzük: „ez kizárt, nem fog menni”? Nem is kell, hogy magától a mi erőnkből menjen, mert az Isten békessége lesz az, ami kimunkálja! Kérjük erre az ő segítségét, hogy békesség uralkodhasson közösségeinkben, mert ellenező esetben nem lesz esélyünk a megmaradásra. Sem a falunak, sem pedig a gyülekezetnek. Mert csak akkor tudunk mindezekért együtt munkálkodni, ha azt együtt tesszük és nem egymás ellenében!

Sok evangélikus gyülekezetben szokás, hogy békességet kívánnak az emberek egymásnak az istentiszteleten. Legyen ez így most nálunk is, álljunk fel, nyújtsuk a körülöttünk levőknek jobb kezünket és mondjuk: Legyen békesség köztünk mindenkor!

Ámen így legyen!