Dicsérő ember (prédikáció, Padragkút-Ajka, Húsvét utáni 4. vasárnap, 2018.04.29.)


textus: Ézs 42,8-12
8 Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. 9 A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek. 10 Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld határáig, akik tengerre szálltok, és ami a tengert betölti, a szigetek és lakóik! 11 Zengjen a puszta és városai, a falvak, amelyekben Kédár lakik! Ujjongjanak a kősziklákon lakók, a hegytetőkön is kiáltozzanak! 12 Dicsőítsék az Urat, hirdessék dicséretét a szigeteken!





Már egészen kicsi koromtól mindig művészek vettek körül. Zenészek, festők, szobrászok, képzőművészek. Ennek az volt az oka, hogy mind a két szülőm kapcsolatban volt művészekkel, sőt maguk is gyakorolták valamilyen formáját a művészetnek. Édesapám zenész volt és dekoratőr, anyám pedig sokáig múzeumban dolgozott restaurátorként. Így egészen egyértelmű volt a művész-környezet. Rendszeresen jártunk koncertekre, kiállításokra.
Egy idő után észrevettem, hogy vannak olyan műalkotások és zenék, amelyeket szépnek tartok, de valami oknál fogva mégsem tetszenek. Gyerekkoromban nem tudtam megfejteni ezt a rejtélyt. Kamaszkoromban meg voltam győződve arról, hogy ez ízlés kérdése csupán. Egyszerűen én, mint befogadó, ilyen vagyok, nekem ez vagy az tetszik, amaz meg nem. Felnőttként pedig rájöttem, hogy korán sem ilyen egyszerű, fekete-fehér a dolog, mert nem csupán ízlés dolga a művészet. Ha az emberben benne van egyfajta érzékenység, akkor túl tud lépni a még saját ízlése keretein is. De azt is megfigyeltem magamon, hogy ezen túl is vannak olyan művek, amelyek még talán ízlés tekintetében is rendben vannak, de mégsem tetszenek. Nem mintha műértő, vagy éppen szakértő lennék, de azt hiszem megtaláltam a megfejtést.
Egyszer néztem egy festményt és nem tudtam eldönteni, hogy miért nem tetszik, mi a bajom vele. Jók voltak a színek, az üzenet átjött, stílusa profi… Aztán egy idő után, a művész többi képét, nézve leesett a dolog! Nem a festménnyel volt a gond, hanem a festővel. Nem a képpel volt a baj, hanem azzal, ami mögötte volt,… pontosabban nem volt! Egyre világosabb lett számomra, hogy – érzésem szerint – a művész ezt a képet fejből, „agyból” festette, és nem volt benne a szíve! Minden rendben volt mégis hiányzott valami, a lélek, az igazi belső világ! Igen, mert a művészet akkor jó, ha őszinte, ha belülről fakad, ha a lélek van benne!
Amikor két személy kommunikál egymással valamilyen formában, akik érzelmileg is kapcsolatban vannak, akkor is az a lényeg, hogy belülről fakadjon a beszéd, a tett. Ha nem őszinte a dolog, ha csak „fejből” beszélünk, kommunikálunk, akkor az elhidegít. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „Hagyd már a sablon dumát! Mondd ki, ami igazán benned van!” Mert hiába szép a szó, az írás, a tett, ha nincsen mögött a lélek! Ezt megérezzük: „jó, jó, oké… de valami nem stimmel!” Akkor az igazi, ha lélekből, őszintén tesszük! Ez különösen is fontos akkor, ha olyannal kommunikálunk, akit szeretünk, akit közel akarunk tudni magunkhoz. Az ilyen személlyel nem tehetjük meg, hogy őszintétlenek, vagy érzelemmentesek vagyunk, hiszen akkor egyértelműen rosszat tennénk vele, pedig elvileg szeretjük. Meg, nem mellesleg, a kapcsolat bánná! És a szeretett személlyel való beszéd is lehet művészi! Hiszen, ha lelkünkből jönnek a szavak, vagy akár a tettek, ha igazán magunkat adjuk, akkor valami nagyon művészit adnunk a másiknak, ami a legértékesebb egy kapcsolatban, túl minden más ajándékon. Mert ennél többet nem adhatunk, mint magunkat, úgy igazán!
Az Isten és ember közötti kapcsolat sokban hasonlít az ember és ember közötti kapcsolathoz. Nem véletlen, hiszen mindannyiunkat az Isten a maga képére formált, teremtett. Azonban vannak egészen speciális tulajdonságai, jellemzői, színei a vele való kapcsolatnak.
Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek. Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld határáig”- írja a mai igénk. Ebben az igében pedig elsősorban az Isten és ember közötti kommunikációról van szó. A legfontosabb fogalom ebben a szakaszban a „dicséret”. Sokszor énekeljük, mondjuk, istentiszteleteken, hogy „dicséret”, „dicsőítjük az Istent”, „dicsőség neked Istenünk”, stb. De belegondoltunk már abba, hogy ez mit jelent? Miért dicsérjük egyáltalán az Istent?
Ha minket dicsérnek meg, akkor az jól esik. Sőt, sokszor szükségünk is van rá, hogy megerősödjünk abban a tudatban, hogy jól csináljuk a dolgokat, rendben vagyunk! Vajon az Istennek is azért van erre szüksége, mert jól esik neki, vagy mért biztatni kell? Nyilvánvalóan nem, de akkor miért?
Azt mondtuk, hogy akkor igazi beszéd, a kapcsolat két személy között, ha az őszinte is belülről fakad, lélekből! Hát, ha Isten és ember kapcsolatát kommunikációját nézzük, akkor ennek a legtökéletesebb formája a Isten-dicséret! Miért? Mert az igazán belülről fakad. Nincsenek benne kérések, nincsen benne kívánságok, nincsenek benne a körülmények, nincsen benne történet, vagy cél… hanem tisztán az, ami én vagyok! És mindez nem azért, vagy azért, hanem „csupán” azért mert a kapcsolatot akarom ápolni! Nem kérek, nem hálát adok, hanem dicsérlek Uram. Miért? Azért, aki vagy és mert velem vagy! Az Istennel való kapcsolat koronája az, ha az ember érdek nélkül, lélekből tudja dicsérni az Urat!
De persze a beszéd, a kommunikáció akkor az igazi, ha kölcsönös. Vajon számíthatok arra, hogy az Isten is őszinte lesz, és igazán szól hozzám? „Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek.”- mondja az Úr. Igen, mert neki – ha kapcsolatban akarunk vele lenni, akkor – jár a dicséret! Ahogyan szerelmet sem adhatunk többeknek egyszerre, mert abból maximum az egyik lehet őszinte és igazi, úgy nem adhatjuk másnak isten-dicséretet csak az Úrnak! De ő sem tesz másképpen. Azt mondtuk, hogy akkor igazi a kommunikáció, ha önmagunkat adjuk benne. Hát az Isten megtette, Jézus Krisztusban eljött ebbe a világba és önmagát adta értünk! Ahogyan a nagyon jól ismert ige mondja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Önmagát! Nem valami felszínes sablondumát, valamit aminek nincsen értéke, hanem önmagát adta. Ennél nagyobbat nem adhat!
És ez az üzenet, ma is adott nekünk! Bármikor odafordulhatunk lelki „füleinkkel”, hogy meghalljuk: Utad van az Istenhez, hiszen ő maga építette azt, azzal, hogy önmagát adta értünk! És erre az őszinte, önátadó tettre és beszédre mi lehetne a „legmegfelelőbb” válasz? A dicséret! Hogy micsoda hatalmas dolgot tett az Isten, micsoda hatalmas szeretet ez!
Tegyük most ezt, imádkozzunk!

Megjegyzések

  1. Én apró adalékként csak két dolgot tennék hozzá ehhez a remek prédikációhoz:
    1) Szerintem azért is kell nekünk az Urat dicsérnünk, hogy ezzel is tudatosuljon bennünk, hogy Ő a mi Urunk, mi pedig az Ő teremtményei vagyunk - tehát kisebbek Nála!
    2) Egyik ismerősöm telefonos értékesítőként dolgozik. Nem kezdőként került a céghez, és többek között ezért is tudta kikönyökölni magának, hogy időnként eltudjon térni a szkripttől. Eredmény: a rosszabb napjain is általában hozza az előírt mennyiséget. Miért? Mert a szívét adja bele, és ez átüt a telefonkagylón.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy másik választás, avagy hova teszed a voksodat (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Böjt 4. vasárnapja, 2018.03.11.)

Víz(kereszt)parti sátorozás (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt ünnepe, 2018.01.07.)

Valóban feltámadt? 1-2. (prédikációk, Húsvét ünnepe, 2018.04.01.-02.)