Győztesek és vesztesek (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Húsét utáni 1. vasárnap, 2018.04.08.)


textus: 1Jn 5,4-10
4 Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. 5 Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?
6 Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által: nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által; a Lélek pedig bizonyságot tesz róla, mert a Lélek az Igazság. 7 Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: 8 a Lélek, a víz, a vér, és ez a három egy. 9 Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot. 10 És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról.






Két általános iskolai emlék él bennem nagyon erősen, egymás mellett. Mind a kettő eszembe jutott, szinte rögtön, ahogyan elolvastam ezt az igét. Az elsőt talán már meséltem is ebben a körben. Általános iskolában rendszeresen kimentünk a szünetekben az udvarra. Akkoriban egészen másképpen érzékeltük azt a 10 vagy 15 percet, ami a szünetben rendelkezésünkre állt. Visszagondolva, olyan sok minden tudott történni annyi idő alatt. Az egyik kedvenc játékunk a háborúskodás volt. Általában nem sima katonák voltunk, hanem inkább szuperkatonák, és elképzelt fegyvereinkkel lövöldöztünk egymásra. Persze a találatok, úgymond, „becsületkasszások” voltak. Ez azt jelentette, hogy ha láttam, hogy valaki rám céloz és „lő”, akkor illett „megsebesülni”. De, ha nem is láttam, akkor sem volt baj, mert a másik úgyis bekiabálta, hogy eltalált engem. Persze az ember nem szívesen vallotta be, hogy találatot kapott, így ott sumákoltunk, ahol tudtunk. Azonban, ha annyira nyilvánvaló volt a találat, hogy azt megcáfolni nem lehetett, akkor is még mindig maradt egy mentőöv: „Nekem minden lövést kivédő páncélom van!” Persze ez még nem jelentett alapjában véve sikert, mert az ellenfél rögtön rávágta: „Nekem meg minden lövést kivédő páncélt is átlövő szuperfegyverem van!” És a licit folytatódott a becsengetésig…
A másik emlékem pedig a tesiórák legjobb része, a óra végi kidobós játék. Itt mindig volt két csapatkapitány, ők választottak felváltva az osztályból. Igyekeztek az elején kiválasztani a legsportosabbakat, a „legjobbakat”, a végére meg már „selejt” maradt. Simán le lehetett venni választásból és az arcokból, hogy kit tartanak értékesnek mások, és kit nem. Bár sokszor nem is kellett figyelni, mert simán szóvá is tettük/tették. A gyerekek sokszor nagyon kegyetlenek tudnak lenni!
Mindkét történetnek van egy közös tanulsága. Mindenki győzni akar! Már gyerekkortól kezdve az az alapelv, hogy győzni kell! Csak két lehetőség van: győzöl, vagy veszítesz! Ha győzöl, akkor jó vagy, ha veszítesz, akkor neked annyi! Talpon kell maradni, sőt… sikeresnek kell lenni, mert a teljesítményed az, ami alapján kategorizálnak, ami meghatároz téged! Ennek persze meg van a jó oldala is, mert egy tiszta versenyben az alkalmas személyek kerülnek a megfelelő helyekre. De ez versenyhelyzet – főleg ha nem egy kidobóról, hanem az életről van szó – jól meg tudja nyomorítani az embert. Hatalmas terhet rak ránk, amely nem mindenki, sőt a többség számára elhordozhatatlan! És a realitás is ellenünk van: ugyanis nem lehet mindig győzni! Nem vagyunk képesek az élet minden fontos területén, győzni és 100%-osan helytállni!
Ennek ellenére – látszólag – János apostol, a textusunk szerzője, is beleáll ebbe a rendszerbe. „Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” Azonban, ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk az igét, akkor minden bizonnyal feltűnik valami! Nos, mi tűnik fel ebben két mondatban? […] Az, hogy nem mi győzünk, hanem hogyan fogalmaz János: „a mi hitünk” győz! Nem „mi”, hanem a „mi hitünk”! Persze mondhatnánk, hogy ez csak szőrszálhasogatás. Hiszen a hit hozzánk tartozik, tehát valójában mi győzünk, nekünk kell győzni!
Látszólag apró különbség van a két megfogalmazás között, de valójában hatalmas! Ugyanis a hit az nem valami olyasmi, ami tulajdon, vagy birtok lehet. Nem olyasmi, amiért én meg tudok dolgozni, amit én ki tudok találni, vagy meg tudok kaparintani. A hit ajándék. Mégpedig a Szentlélek ajándéka. János nem áll bele a világ mainstream filozófiájába, miszerint csak az egyén teljesítménye számít, és csakis az adja meg az értékét, hogy győz e vagy sem! De nem is azt mondja, hogy a teljesítmény nem számít, vagy hogy innentől ne csináljunk semmit. Mert igen, a teljesítmény számít, és a sikeres keresztény emberek előre viszik Isten országát, és öregbítik az Egyház hírnevét. Ez rendben is van. De van olyan, amikor nem megy, és van az a terület, ahol hiába kapaszkodnánk nem győzhetnénk! Mégpedig az üdvösség, az Isten szeretetének platformja. Mert az hitkérdés, ami pedig ajándék! Nem értéktelen, hanem ajándék. Nem olcsó, hanem ingyen van!
És ez átalakítja az embert! Az oltár előtti igében olvastuk: „Újbort sem tölt senki régi tömlőbe, mert az újbor szétrepesztené a tömlőt, és kiömlene, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem újbort új tömlőbe kell tölteni.” (Lk 5, 37-38) – mondja Jézus. Akkoriban nem kannába, üvegbe, vagy flakonba fejtették a bort, hanem bőrből készül tömlőbe. Ezek tömlők pedig, egy idő után elhasználódtak, elértek. És ha már ilyen állapotba kerültek, akkor nagyon kockázatos volt az új bort beletölteni, mert könnyen lehet, hogy a megfáradt anyag elszakad, és a tartalom, a bor odalesz. Jézus azt mondja, hogy aki „új tartalmat” kapott, a hitet, amely az ő feltámadása által a miénk lett, akkor az bizony megköveteli az „új tömlőt”, az új életet, életformát. És ha a belső ajándék átformál bennünket, akkor elkezdjük más „szemüvegen” keresztül nézni a világot, az embereket. Akkor már nem a teljesítmény lesz a kizárólagos fokmérő, hanem megláthatjuk, mind e mögött, az embert! Magunkat is és másokat is.
Mert nagyon könnyű kategorizálni az embereket jókra és rosszakra, győztesekre és vesztesekre, szövetségesekre és ellenségekre. Pedig valójában csak egyféle ember van, olyan ki rászorul az Istennek a kegyelmére, a hitre, arra a bizonyos „új borra”! A különbség csak annyiban van, hogy én már rájöttem, hogy szükségem van erre, ő pedig még nem. Ez pedig arra kell, hogy bátorítson bennünket, hogy megosszuk másokkal a jó hírt! Az igazi győzelem kulcsa tehát nem mi vagyunk, hanem Jézus Krisztus és a benne való hit!
Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)