Brutális kép (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Ítélet vasárnap, 2018.11.11.)

textus: Zof 1,14-18

„14 Közel van az Úr nagy napja, közel van, nagyon hamar eljön. Keserves hang hallatszik az Úr napján, kiáltozik akkor még a hős is! 15 Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály napja, 16 kürtszó és riadó napja a megerősített városok és a büszke bástyák ellen! 17 Rémületbe ejtem az embereket, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen. Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a szemét. 18 Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Úr haragjának napján, amikor felindulásának tüzében elpusztítja az egész földet. Bizony, egyszer csak véget vet a föld összes lakójának!”

Azért ez elég durva, nem! 1924 adventje óta jegyzik központilag az igehirdetési alapigéket, de ez a szakasz még soha sem volt alapige. Azt hiszem sejtjük, hogy miért... Mindazonáltal nagyon is aktuális, és nem igazán bánom, hogy egy ilyen súlyos igét kaptunk ma.

Tudjuk-e, hogy milyen nap van ma. Jó, nyilván vasárnap, de hogy minek a napja van ma. […] Márton nap van, a szegényeket segítő szent napja, a libaevés napja. Illetve – evangélikusként – meg kell jegyezni, hogy MÁRTON nap van, Luther születésnapja. De ezen túl is van még egy évforduló. […] Ma van az 1. Világháború végének a századik évfordulója. Ezen a napon 1918. november 11-én írta alá Németország a fegyverletételt az antant előtt. S a mai igénk sorai („nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály napja, kürtszó és riadó napja a megerősített városok és a büszke bástyák ellen! […] Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a szemét.”) teljesen rímel az első globális vérzivatarra, amit a korabeliek Nagy Háborúnak neveztek el. De bármennyire is adná magát a dolog, hogy így értelmezzük a mai igét, de - igazából - nem erről szól!

A mai vasárnap az első az egyházi év utolsó három vasárnapja közül. Az új egyházi év, amely nem esik egybe a polgári esztendővel, advent első vasárnapjával fog majd elkezdődni. Az ezelőtti utolsó három vasárnap egy egységet képez, és külön nevei vannak: ítélet, reménység, örök élet. Így ma az első, Ítélet vasárnapja van.

Nem tetszik nekünk ez a szó: ítélet. Baljós csengése van, és a mai igénk brutális hangvételű és tartalmú soraival együtt meg egyenesen aggasztó. És akkor még nagy finom voltam… De bármennyire is taszít bennünket a dolog, van helye ennek a hangvételnek (is) az egyházban. Legalább egyszer egy évben, Ítélet vasárnapján. Miért? Mert tanít bennünket. Elsősorban arra, hogy ne zárjuk be az Istent egy cukormázas kalitkába, mert ő nem csak kedves, nem csak szerető, nem csak kegyelmes, de igazságos és ítélő is! És ma lehetőségünk van ez utóbbi oldalával „megismerkedni”.

Nagy a kísértés, hogy ne vegyük komolyan ezt a súlyos igét. (És nem csak ezt, hiszen tömegével vannak hasonló részek a Bibliában.) De tudnunk kell azt, hogy ezek az igék Isten népének szólnak. Az eredeti környezetben Izrael népének, most pedig nekünk, itt a templomban!

Zofóniás próféta, e sorok írója, az Isten küldötte volt. Az volt a feladata, hogy rámutasson korának visszásságaira és közvetítse a negatív következmények ígéretét. Alapvetően két kategóriába lehetett sorolni azokat a tévutakat, amely ellen Zofóniás felemelte a szavát. (1.) A társadalmi igazságtalanságok: a szegények, alsó társadalmi rétegek elnyomása, a pénz imádata („Jajgassatok, akik a völgyben laktok, mert mindenestül elpusztul a kalmárok népe, kiirtják azokat, akik ezüstöt méricskélnek.” 1,11), a mindent átszövő korrupció („Azon a napon megbüntetem mindazokat, akik átugrálnak a küszöbön, akik megtöltik uralkodójuk palotáját erőszakkal és csalással.” 1,9), és (2.) elsősorban a Istentől való teljes elfordulás, idegen isteneknek való áldozás, illetve, ami talán még ennél is rosszabb, Isten tehetetlennek titulálása („Akkor majd lámpással kutatom át Jeruzsálemet, és megbüntetem azokat, akik csak heverésznek, mint seprején a bor, és ezt gondolják magukban: Nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat!” 1,12).

Azonban az ige nem csak diagnosztizál, de szinte belerobban ebbe helyzetbe: El fog jönni az Úr napja, az ítélet napja! Mert bármennyire is úgy tűnik, hogy a nagyok és hatalmasok megtehetnek akármit, úgysem lesz következménye, bátran sanyargathatnak, újra és újra megvezethetnek, azt tesznek, amit akarnak… Nem így van! Semmi sem marad következmények nélkül ebben a világban! Semmilyen szinten sem. És ez biztos vagyok benne, hogy elégedettséggel töltötte el az akkori szenvedő népet! És abban biztos vagyok, hogy most mi is, nem kicsit átitatódva az elégtétel érzésével – bólogatva azt mondhatjuk magunkban: Igen, egyszer majd meg fogják járni ők is! Az Úr majd megmutatja nekik! És persze egyfelől igazunk is van.

És itt már nem is tudom, hogy kikről beszélünk inkább! Az akkori népről, vagy pedig magunkról. És nem is tudom, hogy miről beszélünk igazán a bibliai időkről, vagy a jelenről… Mert ez előbbi mondatok ugyanúgy érvényesek és aktuálisak ma is, mint akkor! És ahogyan a nép akkoriban teljesen jogosnak és igazságosnak érezte az isteni ítéletet, úgy mi is – természetesen – rá tudnák ezer meg egy olyan szituációra mutatni, ahol igazságosnak és jogosnak tartanánk az isteni igazságszolgáltatást. És már lehetőleg tegnap…

És itt is nagy a kísértés, hogy megálljunk, és magunkon kívülre helyezzük ezt az igét, mert úgy kevésbé kellemetlen ilyen véres és durva szavakat hallani. De a mai ige nem csak kitekintésre, de befelé figyelésre is indít bennünket. Mert, hogy ez nekünk is szól! Mert ez az ige nem csak társadalmi igazságtalanságok következményei taglalja (amelyben vagy van részünk, vagy nincsen), hanem az Istentől való eltávolodásra is rávilágít. Arra, hogy mennyien vannak/vagyunk, akik távol vannak/vagyunk az Istentől. És bizony ennek a távolságnak (amit bűnnek nevezünk) következményei vannak. Egyrészt a mi tetteinkben, szavainkban, mulasztásainkban melyekkel még jobban mélyítjük a távolságot Isten és magunk, Isten és mások, és magunk és mások között. Másrészt pedig következményei vannak Isten tetteiben is! „Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály napja, kürtszó és riadó napja a megerősített városok és a büszke bástyák ellen!” - írja Zofóniás az ítéletről.

Vajon miért kell ezt így? Miért nem lehet szép szóval elmagyarázni, hogy „Gyerekek, sok rossz dolgot tesztek, sőt még tőlem is el akartok szakadni! Baj lesz ebből, nagy baj. Szépen kérlek benneteket, hogy ne csináljátok ezt!” Ez így mennyivel kellemesebb, nem? De. Csak nem századjára, vagy ezredjére. Mert, hogy Izrael nem először, nem másodszor, nem tizedszer, de nem is századszor, hanem annál sokkal többször játszotta már ezt el! Az egész Ószövetség nem szól másról, mint Izrael hűtlenségéről és arról, hogy az Isten hogyan vezette őket vissza a jó útra. De tegyük a szívünkre a kezünket, ha őszinték vagyunk, nem pontosan ugyanaz a helyzet ma is, velünk? De. Gyakorló szülőként és hittant tanítóként pontosan tudom, hogy van olyan helyzet, amikor fel kell emelnem a hangomat, hogy a kislányom, vagy éppen az adott hittancsoport odafigyeljen végre, és értse már meg, hogy marha nagy gáz lesz, ha ezt vagy azt nem úgy csinálják, ahogyan mondom! Hát, ha én – egyszerű, mezei evangélikus lelkész – tudom, akkor az Isten, aki Atyja mindnyájunknak, még ennél is jobban tudja! És odamond és fenyeget, és büntetést helyez kilátásba azért, hogy… megmentsen minket! Igen, mert az Isten nem azért ítél, nem önmagáért használ ilyen durva képeket, hogy „Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a szemét.”, mert élvezi, hogy fenyegethet! Hanem azért, hogy megrettenve saját tetteink, szavaink, mulasztásaink következményeitől utat, ösvényt váltsunk! Szélesről keskenyre! (Mt 7,13-14) Isten hosszú távú célja az ítélet hirdetésével nem félelemkeltés, vagy a büntetés maga, hanem, hogy megtérjünk, vagy éppen visszatérjünk őhozzá!

Mert bizony minden ember és így a keresztény ember is, ítélet alá esik. Csak az a kérdés, hogy hogyan jön ki alóla. Mert, hogy van elítélni miért mindannyiunkat, kivétel nélkül, az tuti! A kérdés csak az, hogy hogyan kaphatunk felmentő ítéletet majd azon a bizonyos napon, az ítélet napján, amiről az írja a Biblia, hogy igen hamar itt lesz.

A napokban láttam John Travolta főszereplésével, a Gotti c. filmet. A new york-i olasz maffia fővezérét játszotta, akit elneveztek teflon-Gottinak, mert mindig kicsúszott az igazságszolgáltatás kezei közül, ugyanis mindig volt elég pénze és befolyása arra, hogy maga felé hajlítsa a bíróságokat. Ezzel szemben a mai ige azt írja: „Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Úr haragjának napján”. Nincsen az a pénz, nincsen az a hatalom, vagy befolyás, ami az Úr ítéletét megmásíthatná, vagy az isteni igazságot akadályozhatná.

Azonban van egy út, egyetlenegy, ami viszont mentesíthet bennünket bűneink következménye alól! János apostol jegyezte le a következő két, jézusi mondatot: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) és „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24). Ez a mi reménységünk az örök életre. De ez már a jövő vasárnap és az azutáni hét témája lesz… Ámen