Hegymenet (prédikáció, Somlószőlős, Böjt 5. vasárnapja, 2015.03.22.)

textus: Gen 22,1-14

„¹Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. ²Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! ³Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. ⁴A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. ⁵Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. ⁶Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. ⁷De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? ⁸Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. ⁹Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. ¹⁰De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, ¹¹kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyo ¹²Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. ¹³Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. ¹⁴Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.”

A Bibliában mindig fontos szerep jutott a hegyeknek. Persze ez alapvetően onnan fakad, hogy az ember valahogyan másképpen érzi magát a hegyen. És itt nem csak a szőlőművelésre kell gondolni, ami a mi környékünkön annyira meghatározó, hanem úgy általában is. A hegyen, a magasban az ember valahogyan többnek érzi magát, a tágas tér és a látvány, mintha belénk költözne, a gondok, terhek mintha csökkennének, az ember valahogyan szabadabbnak érzi magát. De a bibliai történetekben nem csak ezért olyan fontosak a hegyek, hanem azért is, mert a legtöbb esetben a hegy találkozási pontot jelentett az Istennel. Mintha a hegyen, kicsit magasabban, kicsit közelebb lennénk az éghez, közelebb az Istenhez. Ugyanezt érezték a bibliai történetek szereplői is. Közelebb Istenhez, ott tisztelni őt!

A mai történetünk középpontjában is egy hegy áll. Mórijjá hegye. Pontosan nem is tudjuk, hogy hol van ez a természeti képződmény, de talán jobb is, mert nem is az a lényeg, hanem az út oda, fel a hegyre!

Isten megszólítja Ábrahámot, szolgáját, aki az egyik legismertebb bibliai alak, hogy áldozza fel egyszülött fiát Izsákot! Döbbenetes a kérés, és érthetetlen - úgy egyáltalában is - de főleg annak a tudatában, hogy milyen körülmények között lett gyermeke Ábrahámnak és feleségének Sárának. Egészen idősek voltak (mondhatni nagyszülő korúak) és még mindig nem született gyermekük, annak ellenére, hogy nagyon szerettek volna, és egészen úgy tűnt, hogy már nem is lesz. Isten angyalt küldött hozzájuk, hogy megüzenje: gyermekük fog születni. Sára pedig egyszerűen kinevette a küldöttet. Tudta ő nagyon is jól, hogy már nem lehet gyermeke. De, ami az embernek lehetetlen az az Istennek lehetséges, lám, tényleg született gyermekük, akit pont az előbb említett incidens miatt, na és mert annyira boldogak lettek tőle: Izsáknak, azaz „Nevetésnek” nevezetek el! És most ezt a csodát, ezt a „Nevetés” gyermeket akarja az Isten feláldoztatni az apjával Ábrahámmal. Megrendítő és érthetetlen a kérés. Ábrahám, akinek neve jelentése „népek atyja”, akinek az Isten azt ígérte, hogy annyi utódja lesz, mint égen a csillag, annak most el kell indulnia Mórijjá hegye felé a fiát áldozatként bemutatni, annak az Istennek, akiben ő megbízott, akire feltette az életét!

Ábrahám, alig szólal meg a történetben. De mégis abból a kevésből, amit mond többször ugyanaz kerül elő: „Itt vagyok.” Isten megszólítja Ábrahámot és Ábrahám felel: itt vagyok. Vállalja mindazt amit kap, egészen ott van benne a dologban, rendelkezésére áll az Istennek!

Itt vagyok! Ki tudjuk ezt mondani az Istennek. „Itt vagyok egész életemmel, mindenemmel együtt és a rendelkezésedre állok!” Ki tudjuk ezt mondani? Tévednénk azonban akkor, hogyha azt gondolnánk, hogy az Isten gonosz, és nekünk készen kell lennünk, hogy akár az újabb és újabb dühkitörésében kiszolgáljuk őt. Mert végül Isten nem kívánja az áldozatot. Nem kell Izsákot feláldozni, mert az Isten nem ilyen. A kérdés azonban marad: Ki tudjuk mondani: „Itt vagyok!” Mert ha a csodát, a jót, az ajándékot (mint amilyen Izsák is volt) el tudjuk fogadni, akkor minden mást is el kell fogadnunk. Nem „szűrhetjük” meg az Isten, hogy én ezt vagy azt nem kérem, csak ami nekem tetszik!

A történetünk lényege nem a pusztítás lehetősége, hanem az hogy el tudunk-e engedni dolgokat személyek! Ez a bizalom próbája. Bízunk-e annyira az Istenben, hogy rábízzuk, az ő akaratára és fennhatóságára magunkat – és ami talán ennél is nehezebb – azokat, akiket szeretünk! Mert ez a hit próbája. Hiszünk Istenben? Megismertük őt? Bízunk benne? Igen? Akkor rá kell tudnunk bízni magunkat és mindenünket! Mert hiszünk abban, hogy Nála vannak a legjobb helyen.

De sokszor nem is a szeretteinket, vagy éppen a jó dolgokat nehéz elengedni, hanem inkább a rosszakat. Rossz tulajdonságokat, rossz szokásokat, félelmeket, bűnöket. Mert ahogyan a kosz, a piszok is tapad az emberre, a lelkünket beszennyezni akaró gonosz is tapad ránk! És valamilyen oknál fogva oly sokszor ragaszkodunk hozzájuk. De az Istennek van hatalma ezeket elvenni, van hatalma megszabadítani bennünket és megtartani. De nem csak bennünket, hanem szeretteinket is.

De mégis, mi a bizonyíték, hogy tényleg így lesz? Mi a biztosítéka annak, hogy az Isten gondoskodik rólunk és azokról, akiket a kezébe helyezünk és szabadságot is tud nekünk adni? Hát az, kedves testvérek, hogy nem csak mi járjuk meg sokszor Mórijjá keserves útját föl a hegynek, ahogyan Ábrahám is tette, hanem az Isten is megtette ezt az utat… a Golgotára! A Golgotára, ahol az egyetlen Fia gyalogolt kereszttel a vállán, miértünk!

Nem tudunk elengedni valamit, vagy valakit? Gondoljunk arra, hogy az Isten kit „engedett el” miértünk! Higgyük el testvérek, Jézus segítségével le tudunk tenni a dolgokat, az ő kezébe tudjuk őket helyezni!

Mert ő azért halt meg, hogy nekünk életünk lehessen. Mert az Úr gondoskodni akar rólunk. Ábrahámról is gondoskodott, megállította őt az utolsó pillanatban, hogy ne bántsa egyetlen fiát, és gondoskodott helyette is áldozatról, egy kos volt fennakadva a bozótban. És ahogyan az ige írja: „így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik”.

Az Isten gondoskodása odáig ment, hogy a Golgotán a saját Fia halt meg helyettünk. Mert Jézus a mi bűneinket hordozta, vagy úgy is mondhatnánk a mi gondunkat viselte magán!

Mondhatjuk, hogy nem igazságos az Isten, amiért sokszor elvesz, nem igazságos, ahogyan kutyagolunk felfelé a magunk Mórijjá hegyére! És valóban, az Isten nem igazságos. Ha az lenne, akkor a történet vége nem boldog lenne! De az Isten igazsága nem a mi igazságunk, nem a mi eszünk és szívünk szerinti igazság. Ennek köszönheti Ábrahám nem csak Izsák elvesztésének rémképét, hanem Izsák megmenekülését is, és mi pedig ennek köszönhetjük Jézus áldozatát, amely az élet a számunkra!

Legyünk bátrak és mondjuk ki Ábrahámmal együtt: Itt vagyok!