Út, gondolat, teremtés (prédikáció, Rigács-Somlószőlős, Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap, 2015.07.12.)

textus: Ézs 43,1-7

„1 De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! 2 Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. 3 Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. 4 Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket. 5 Ne félj, mert én veled vagyok! Napkeletről visszahozom gyermekeidet, és napnyugatról összegyűjtelek. 6 Ezt mondom északnak: Add ide! – és délnek: Ne tartsd fogva! Hozd ide fiaimat a messzeségből, leányaimat a föld széléről, mindenkit, akit rólam neveztek el, akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam.”

Szeretek logikusan következtetni, szeretem látni az összefüggéseket. Ha ez történik, akkor annak ez a következménye, ha ezt teszem, akkor emiatt ez fog történni. Jó érzés az ok-okozat összefüggésében élni. De lássunk egy példát: ha dolgozom, akkor pénzt keresek, ha pénzt keresek, akkor azt el tudom költeni mind arra, amire szükségem van és akkor tovább tudok élni. Vagy ha befizetem a számlát, akkor lesz villany, víz, gáz stb. Vagy tudom, hogyha nem foglalkozom a kerttel, akkor annak az lesz a következménye, hogy elgazosodik és nem termi meg azt, amit és amennyit kellene. 

Nem csak én vagyok ezzel így – mármint azzal, hogy szeretek logikusan gondolkodni, következtetni – hanem (vélhetően) minden ember. Hiszen – többek között – ez különböztet meg bennünket más élőlényektől, teremtményektől, itt a Földön, hogy képesek vagyunk ilyen következtetéseket levonni, és eszerint élni – és főleg – tervezni az életünket. Úgy is nevezhetnénk ezt: a megfontolt előrelátás képessége. Ha ez a képessége valakinek, valamilyen oknál fogva nincsen meg, akkor bizony súlyos és nehéz helyzetekbe futhat bele. 

És ez a képesség nem csak az egyének számára lehetőség, hanem egy közösség számára is. Ha a közösség befogadó, akkor az emberek szeretnek oda tartozni, ha a közösség rossz irányba halad, akkor a következmények mindenkire hatással lesznek, aki a közösség tagja vagy annak környezetében, erőterében van stb. Hát, Izrael népe is így következtetett. Közvetlenül azelőtt a nagyon ismert ige előtt, amit halhattunk, egy ilyen logikai következtetést von le Izrael népe. Körülbelül Jézus előtt 700 évvel járunk, amikor ezek a sorok íródtak. Az történt ugyanis, hogy egy akkori nagyhatalom – Babilon – lerohanta a Közel-Kelet össze kis államát és a tartományává tette őket és szolgájává lakóit. Sőt, deportálta is őket a birodalom más részeibe, hogy gyökértelenné tegye és egybeolvassza a népeket. A jeruzsálemi templomot lerombolták, az országban kő kövön nem maradt, Izrael népét pedig kényszerítették otthona elhagyására. Ezt nevezi a Biblia a fogság időszakának.

És természetesen, mint mindenki más, Izrael is okokat keres. Miért történik meg mindez? Miért történik meg a rossz? Mi is ezt tesszük minden egyes alkalommal, amikor valami negatív, valami rossz történik velük. Miért? A mai igénk előtt közvetlenül ezt olvassuk: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákóbot, és kirabolják Izráelt? Vajon nem az Úr, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására. Ezért zúdította rá haragjának hevét és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívlelte meg.” (Ézs 42,24-25) A nép következtetett: azért történt meg a rossz, azért van most minden úgy, ahogyan van, mert nem akart az Úrnak útján járni és nem hallgattak rá. Ezért dühös az Úr, ezért kapták mindezt a rosszat! És talán – valahol mélyen – igazuk is lehet (valamennyire). 

„DE” - ezzel a szóval kezdi és szólítja meg az Úr a népet, az igehirdetési alapigében. Miért? Mert itt valami – a logikai következtetéstől - nagyon eltérő mondanivaló fog következni. „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” És ezek után az Úr kijelenti: védeni foglak benneteket (2-3. vers), ajándékot adok neked (4. vers) és vezetni foglak téged oda ahol lenned kell (5-7.vers). Védelem-ajándék-vezetés. Izrael logikusan kikövetkeztette, hogy minden rossz azért van, mert az Isten haragszik. De az Isten kimondja: „Én teremtettelek, enyém vagy, én adtam neked a gondolkodás és következtetés ajándékát, DE: az én gondolataimmal, tetteimmel, útjaimmal a te logikád nem ér fel.” Ahogyan máshol írja Ézsaiás: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55,8) „Te azt gondolod én büntetlek téged, de én azt mondom veled vagyok!” Milyen sokszor esünk ma is ebbe a tévedésbe, hogy Istent egy alapvetően büntető, csupán ok-okozati összefüggéseket megszemélyesítő valakinek gondoljuk. De ez egyszerűen nem igaz. Izrael népe valóban bűnöket követett el és valóban a bűnöknek következménye van – nincs ez ma sem másképpen – de az Isten nem így gondolkodik. És ha már következtetni akarunk, akkor tegyük meg ezt az ő szavai alapján, tegyük meg ezt az ő igéi és kijelentései alapján.

És ilyeneket mond ma nekünk az Úr: „Ne félj” és ezt mondja: „én vagyok a te […] szabadítód”; és ezt is mondja: „drágának tartalak”. Mert ezek a szavak nem csak Izraelnek szóltak akkor, hanem ma nekünk is szólnak! És ezek a szavak nem vesztik el érvényüket, akkor sem, ha baj van, ha rossz van, ha nehézség, ha katasztrófa van. Mert az Isten nem megpróbáltatásoktól mentes életet, hanem csodás gondoskodást ígért nekünk. Hogy akármi is történjen Ő védelmez, ajándékait adja nekünk és vezet bennünket!

De miért tesz így? Miért teszi ezt? Mert ő ilyen és ő ezt akarja a teremtményeinek. A mai igeszakaszunkat a teremtés, a teremtettség keretezi. Az első vers: „így szól az Úr, a te teremtőd […] enyém vagy” és az utolsó versben: te, „akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam”. És az Isten nem csak az ő útjaival kapcsolatban vállal felelősséget, ahogyan erről a múlt héten beszéltem, hanem a teremtményei és azok sorsa iránt is. Megszólít bennünket, magához vonz , mert mindannyian értékesek és drágák vagyunk az ő számára. És lehetőségünk van erre a hívásra válaszolni, hogy neki, őérte éljünk. Nem tudok ennél többet elképzelni ebben az életben, mint hogy a Jézus Krisztusban megváltottak az Úrnak élnek és neki szolgálnak. Nem véletlen az sem, hogy az Ószövetség eredeti nyelvében a héberben az előbb említett „enyém vagy”, szó szerint így szól: „nekem te”, vagy kicsit szabadabban „nekem vagy”. Erre rímel az utolsó vers, szintén említett, része „dicsőségemre teremtettem”. Az Isten a saját dicsőségét akarja rajtunk megmutatni. Azért élünk, hogy az Úrhoz tartozhassunk, hogy ne „csak” őáltala, de őérte is legyünk! 

Sokszor beszélünk arról, hogy az Úr ezt meg ezt teszi értünk, hogy ő „miértünk van” (sok-sok idézőjelben), de beszélnünk kell arról is, hogy minekünk „legalább annyira” (még több idézőjelben) őérte kell lennünk és élnünk!

Testvérek! Az Isten csodálatosan gondoskodni akar rólunk, védelmezni, vezetni akar bennünket. Ha megszólított bennünket, ha megismertük őt, ha ráléptünk az útjára, akkor szánjuk oda magunkat neki (Róm12,1) egészen és ő sohasem hagy cserben bennünket. Ámen