Cipelő emberek (prédikáció, Ajka-Öcs, Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap, 2016.10.02.)

textus: Mt 9,1-8

„1 Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. 2 És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. 3 Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! 4 Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? 5 Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? 6 De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! 7 Ő pedig felkelt, és hazament. 8 Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.”

Aki vizsgázott már bármiből, az tudja, hogy sok mindentől függ a jó eredmény, és csak egy kis szelete az, hogy mennyit tud az ember. Nem elég a tudás, hanem azt tudni is kell elmondani, leírni, vagy tettekbe önteni és úgy tálalni, hogy az mindenkinek jó legyen. Azt figyeltem meg a saját vizsgahelyzeteimben, hogy az sem mindegy, hogy ki után megy az ember vizsgázni, olyan után, aki tudja, amit kell és úgy, ahogyan kell, vagy  olyan után, aki egy kukkot sem tud. Van, hogy így, van, hogy úgy a jobb. Tapasztalat és belátás, vagy éppen koncepció kérdése a dolog.

Azonban nem csak vizsgahelyzetekben, hanem a leghétköznapibb szituációkban sem mindegy, hogy mikor szólal meg valaki, mikor hangzik el egy bizonyos üzenet, tartalom. Ha valaki jól felvezeti, akkor egy kevésbé érdekes dolog is lehet érdekfeszítő, de a legfontosabb üzenet is elsikkadhat, ha nincsen megfelelően „megágyazva” neki.

Máté, a tanítvány és evangélista, pontosan tudta ezt. A mai történetünk a béna (vagy gutaütött, „magyarul” stroke-os, agyvérzést kapott beteg) meggyógyítása. Máté komoly szerepet szán ennek a történetnek. Ugyanis az evangéliumokban a legtöbb rész, az nem feltétlenül időrendi sorrendben követi egymást, hanem tematikusan, téma szerint vannak rendezve a szakaszok. Máté pedig különleges helyet szánt ennek a résznek, ugyanis ezután a történet után következi a Máté számára – vélhetően – legfontosabb rész: Az ő elhívása, első találkozása Jézussal. Máté a saját Jézusra találásának (pontosabban, annak hogy Jézus talált őrá!) ágyaz meg ezzel a történettel.

Érdemes lesz nekünk is odafigyelni, mert nem kevesebb dologról van szó ebben a történetben, mint a Krisztus követés és a tanítványság alapjáról. És ez pedig nem más, mint a hatalom. No, nem az a fajta hatalom, amitől rosszul vagyunk, aminek hallatán hideg ráz bennünket, ami alapvetően negatív felhangú, amivel azonnal az elnyomás, diktatúra, stb fogalmakat társítjuk. Itt inkább kiváltságról, lehetőségről, képességről van szó. (Bár ez utóbbi kifejezés nem túl szerencsés.) Jézus csodát tesz a beteg emberrel, és így zárul a történet: „Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” láthatjuk, hogy itt nem a diktatórikus, elnyomó, despota hatalom, hanem sokkal inkább a minden körülmények között cselekedni tudó szeretet értelmében szerepel a hatalom fogalma.

De miben áll ez a hatalom, lehetőség, kiváltság? Mi ez, ami az emberek, a Krisztust követő emberek osztályrésze lehet, ami olyannyira fontos, hogy Máté a saját találkozását Jézussal ezzel a történettel vezeti be? A gyógyítás? Hatalmas dolog, az biztos. De mégis, maga Jézus volt, aki másra irányítja a figyelmet. Pontosabban kettőre.

Az első a bűnbocsánat. „így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! ” Jézus a gyógyítással, „csupán” a bűnök bocsánatának hatalmát „illusztrálta”. Mert valami oknál fogva fontosabbnak, nagyobb horderejűnek gondolta a bűnbocsánatot, mint a gyógyulást. Ez persze nem azt jelenti, hogy Jézus ne foglalkozott volna a testi dolgokkal, vagy bűnösnek dolognak gondolta volna! Dehogyis! Találkoztunk olyan történettel, hogy Jézus visszautasította volna a segítséget és megtagadta volna a gyógyulás lehetőségét? Soha. Jézus test és lélek egészeként tekintette az embert, s tekinti ma is. De akkor mégis miért fontosabb a bűnbocsánat, mint a gyógyulás? Pontosan azért, mert az ember test és lélek egysége. Azért mert a bűn minden rossz alapja és kiindulópontja, még a betegségé is. Minden ember egy olyan állapotban születik, hogy távol van az Istentől, áthatolhatatlan szakadék van Isten és ember között, ez az eredendő bűn. Ez tény és nem vita tárgya. Ezt súlyosbítja, a bűnre való hajlam nyomán, maga az ember a személyesen elkövetett apróbb, vagy nagyobb rossz dolgaival, amik iránt felelősséggel tartozik. Ezt a kettős szakadékot számolja fel, hidalja át Jézus, a kereszten elszenvedett áldozatával, s hatalmával, és ad bűnbocsánatot.

Sokszor olyan negatívnak hat ez a szó: bűnbocsánat. Talán azért mert „bűnbocsánatot” mondunk, de „bűntudatot” hallunk! Bűntudatot ébreszteni, és úgy hagyni valakit, szörnyű dolog! De ráébreszteni Isten nélküli, elveszett voltára és utána ettől megszabadítani fantasztikus! Mert a bűnbánatban szabadság van és nem leterheltség, öröm és nem komorság. Krisztus legmélyebb szeretete nyilvánul meg ebben a lehetőségben. Éljünk vele, kérjük őt, hogy számoljon fel mindent, ami leterhel, ami elválaszt Őtőle!

Miben áll a keresztény ember hatalma. Két dologban, s az egyikről már beszéltünk, ez a bocsánat, a megbocsátás. Saját részről is, mert nagyon felszabadító megbocsátani! De a bűnbocsánat komolyan vételéről és hirdetéséről is, hogy Krisztusnál megszabadulhatunk a terheinktől, Őnála letehetjük azokat.

De maradt még valami a végére. Mi az a másik dolog, amiben a keresztény ember hatalma áll, a bűnbocsánaton kívül? Érdekes megfigyelni, a történet elejét: „Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. 2 És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid.” Nem olvastuk, hogy a lebénult ember mondott, tett, vagy kért volna valamit. Nagy valószínűséggel semmit ilyesmit nem tett, kért, mondott, mert stroke-ja miatt nem is volt képes semmilyen mozgásra, vagy kommunikációra. Jézus a barátai hitére való tekintettel, akik odavitték őt, fordult felé, bocsátott meg neki! Micsoda hatalom ez! Jézushoz vinni valakit, valakiket. De – kérdezhetnénk – hogyan tudok én ma Jézushoz vinni valakit? Imádságban. Megragadom, felemelem és Jézus elé viszem. Ezt nevezzük közbenjáró imádságnak. Olyan ima, ami másokat visz Jézus elé. És bizony az a reménységünk van, hogy barátként, rokonként, ismerősként, stb., ha valakit, valakinek az ügyét, sorsát Jézus elé visszük, akkor ő meghallgat és cselekszik! Annyira jó lenne, ha minél többen gyakorolnánk az imádságnak ezt a különleges formáját! A világ jobb lenne tőle! Én egy olyan világban akarok élni!