Miért utálnak? (prédikáció, Padragkút-Ajka, Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap, 2017.06.25.)

Textus: 1Jn 3,13-18

„13 Ne csodálkozzatok, testvéreim, ha gyűlöl titeket a világ. 14 Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. 15 Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete. 16 Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. 17 Akinek pedig világi javai vannak, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan maradhatna meg az Isten szeretete? 18 Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.”

Az ember úgy van teremtve, hogy kapcsolatokban éljen, nem egy szál magában, hanem más emberektől körülvéve. Éppen ezért talán az egyik legnehezebben kezelhető állapot a magány. Ezt elkerülendő az ember igyekszik más emberekkel kapcsolatban lenni, de a kapcsolatoknak bizony vannak pozitív és negatív hozadékai is. Tudniillik van amikor rendben vannak a dolgok és van, hogy feszültségek lesznek konfliktusokba keveredünk. Ezt bizony nem lehet megspórolni, annak aki közösségekben él.

Mind e mellett, én nem nagyon szeretem azt, ha nem vagyok jóban valakivel. Persze mondják, hogy ez lehetetlen, mert olyan nincs, hogy mindenkinek megfeleljünk, de ettől még nem jó dolog rosszban lenni. Ennek a helyzetnek a felfokozott állapota az ha utálnak. Nos, ez kifejezetten kellemetlen. Persze vannak olyan emberek, akiket ez nem hat meg, mert nem foglalkoznak vele, sőt vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nem kell a mások véleményére adni, csak menni arra, amerre visz a szív, vagy logika – de valljuk be –, senki sem szereti, ha utálják.

A mai igénkben egy nagyon súlyos mondat szerepel: „Ne csodálkozzatok, testvéreim, ha gyűlöl titeket a világ.” - írja János. János itt, „világ” alatt, a nem egyházban élő embereket érti, a nem hívőket. Márpedig az igen sok. Persze itt nem arra kell gondolni, hogy minden egyes nem hívő ember utál minden hívőt, hanem arról, hogy ne csodálkozzunk, ha hitünk következményeképpen elfordulnak tőlünk emberek. Jobb esetben semlegesen, lenézőn, vagy tartózkodón, rosszabb esetben pedig utálattal.

De mi lehet a „gyűlölet” oka? Alapvetően két oka van. Az utálat vagy tettek, vagy egy állapot miatt alakul ki. Azaz vagy azért, mert az illető tett valamit, amit nem kellett volna, vagy nem tett meg valamit, amit meg kellett volna, vagy pedig… azért mert olyan, amilyen, vagy mert éppen nem olyan, mint amilyennek a másik akarja, elvárja. Tett vagy állapot.

„Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad.” - írja János. Ebben a mondatban van állapot és cselekvés leírás is. Az állapot, hogy a keresztény hívő ember él, átment a halálból az életbe. Itt nem (csak) a fizikai valóság végét, a fizikai halált érti János, hanem egy minőségi változást, amit maga Krisztus munkál ki a hívő emberben. Mert amikor Krisztus a szívbe költözik, akkor az ember elkezd élni, úgy igazán, úgy a maga teljességében. Még akkor is, ha a problémai nem lettek kevesebbek, akkor is, ha látszólag többet kell küzdeni a helyes úton maradásért.

És van egy cselekvés leírás is, mégpedig a szeretet. A szeretet cselekedetei. János ilyesféleképpen bontja ki ezt, a szeretet cselekedetei: az élet és a javak odaszánása jó helyre, másokért. És ezek valóságos dolgok, nem alibi vagy kamu tettek. A másik ember érdekében, boldogulásáért, elsősorban a keresztény testvéréért, a gyülekezetért.

Ez nem tűnik olyasminek, amiért utálni lehetne valakit, hiszen csupa jó dologról beszélünk. És mégis. És azt hiszem ezzel sem árultam el titkot. Szerintem sokan vannak itt közöttünk olyanok, akiket pontosan azért utálnak, vagy legalábbis rossz szemmel néznek, mert keresztény életet él és jó dolgokat tesz. Ezt ugyanis a világ nagyon nehezen viseli, mert nem ilyen. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy mit tesz az ember, jót vagy rosszat, ha nem olyan mint a „többiek”, akkor bizalmatlanságot, haragot, utálatot vált ki másokból. Persze nem akarok általánosítani, de tapasztalatból tudjuk, hogy ez így szokott lenni. Tisztelet a kivételnek. Amikor minden nap az sugárzik felénk a világból, hogy az érvényesülés és a boldogság útja a másik emberen keresztül, rajta átgázolva lehetséges, akkor durván kiborító lehet Krisztusért, az egyházért, a másik emberért tenni, ráadásul ebben keresni és megtalálni a teljességet, a boldogságot!

És mind ezzel együtt, az igazi hit „gerincet” ad az embernek és valódi életet, ahol az ember szabad akaratából lehajol a másik emberhez, a másik ember érdekében, és nem hajlik meg egy idegen akarat előtt, a maga érdekében. Miért? Mert ez a szeretet útja, a megalkuvást nem ismerő (és a szó nemes értelmében), radikális szeretet útja. És bizony igaza van János apostolnak, ne csodálkozzunk ha ez kiveri a biztosítékot másoknál. Nem azért mert rossz, hanem azért mert más, különleges és egyedi.

  Nem tudom, hogy tudtuk-e, de a Biblia fejezet és versszámozása, amely alapján tájékozódunk Isten igéjében, nem tartozik a Bibliához. Egészen pontosan, csak utólag számoztak be mindent a könnyebb kereshetőség és olvashatóság érdekében. A Biblia mai fejezetbeosztása középkori eredetű, Stephen Langton angol érsek munkája (1205), a versbeosztás pedig Robert Etienne párizsi nyomdászé (1551). Mégis hiba lenne azt gondolni, hogy ezen keresztül az Úr nem tud munkálkodni. A mai igénk szerzője János apostol, aki nem csupán leveleket, de evangéliumot is írt. Hadd olvassam fel azt egyik leghíresebb mondatát, amit lejegyzett (Jézus szavairól van szó) az evangéliumban. János 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Azt hiszem többségünk nem először találkozik ezzel a mondattal. És most hadd olvassam fel János első levele 3,16-ot (a mai textusunk egy mondatát): „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Mintha a mai, levélbeli ige pontosan az előző evangéliumi mondatra alapozna, utalna vissza. Mi ennek az üzenete? Az, hogy az az állapot és magatartásforma amely jó, de sokszor kiborítja a világot, nem a mi érdemünk, nem mi képességeink folyománya, hanem a Krisztusból, és végső soron az Atya Isten szeretetéből táplálkozik. Másképpen nem is lehet. Mi dolgunk van nekünk akkor? Nem más, mint hogy kérjük őt: bármit is gondoljon, vagy bárhogyan is viszonyuljon hozzánk a környezetünk, a világ adja nekünk ezt a megalkuvást nem ismerő szeretetet, hogy megmaradhassunk abban, az egyetlen krisztusi úton. És ő ezt minden bizonnyal adni is fogja. Ámen