Másképp gondolkodj! - Jn 9,24-38 (Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap, 2022.08.21.)

textus: Jn 9,24-38

“24 Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. 25 Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. 26 Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? 27 Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? 28 Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. 29 Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. 30 Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. 31 Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. 32 Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. 33 Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. 34 Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették.

35 Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? 36 Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? 37 Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. 38 Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt.”

Minden ember, amikor reggel felkel, akkor van bizonyos mennyiségű energiája, ereje. Ez persze attól is függ, hogy hogyan aludt, milyen jól pihent - nem csak aznap, hanem az utóbbi időben - milyen kondiban van, milyen a hangulata, mik történtek vele, stb. Többek között - ezek a paraméterek határozzák meg azt, hogy mennyi energiát tud belerakni az adott napba, mire képes, mit tud megtenni. Ahhoz, hogy ezt a bizonyos mennyiségű energiát az ember minél hatékonyabban fel tudja használni, vannak általános emberi praktikák. Ilyen például - ha hisszük, ha nem - a sztereotípia, azaz az előítélet. Ugyanis, ha az embernek mindig mindenről és mindenkiről el kellene dönteni, hogy oké-e vagy sem, kell vagy sem, vagy egyáltalán, milyen az a helyzet, az az ember, stb. az nagyon sok energiát emésztene fel. Éppen ezért általánosítunk, aminek nyilván van rossz oldala is. De ide tartozik a rutin is, amit pl. a vezetésben érhetünk tetten. Aki már egy ideje autót vezet, az nem gondolja végig minden mozdulatát, hogy most merre kell váltani, hogyan nyomjam a pedált stb. Automatizmus és rutin. 

Nagy biztonságot tud adni, ha vannak stabil, állandó, rutinszerű dolgok a napban. És nem mellesleg ezek szinte semmilyen energiába nem kerülnek, de legalábbis lényegesen kevesebbe, mint az új vagy más dolgok. Éppen ezért nagy stressz tud lenni, ha ezek a rutinok, automatizmusok megborulnak. Valaki jobban tűri az ilyesfajta változást, valaki rosszabbul, de mindenkit érint. 

A mai igénk egy - sőt valójában kettő - ilyen megborulásról szól. 

De kezdjük az elején. A mai igénk János apostol tollából származik. Jézus Jeruzsálemben van, és találkozik egy vakon született emberrel, akit meggyógyít. Csoda történik és mindenki ámuldozik, hogy ez hogyan is történhetett. Maga a gyógyítás szombaton történt. Ez utóbbi információban számunkra nincsen semmi extra, de ott és akkor ennek jelentősége volt. Az immár látó embert a farizeusok - akik az akkori vallási elit tagjai voltak - magukhoz hívták, hogy kikérdezzék. De nem azért, mert ők is találkozni akartak azzal a személlyel, aki olyan hatalmas dolgot tette, hogy egy vakon született ember meggyógyított, hanem azért hogy megtudják ki ő, aki olyan nagy bűnt követett el, hogy szombaton gyógyított! Tudnunk kell ugyanis, hogy a zsidók számára - az Istentől, Mózes által, adott törvény alapján - szombaton nem lehetett dolgozni. Márpedig a gyógyítás munka. 

“Na, álljon meg a menet!” - gondolhatnánk - “Hát, hogyan lehettek ilyenek! Ilyen csoda történt, ők meg azon vannak kiakadva, hogy szombaton?!” Mielőtt nagyon elítélnénk őket, gondoljunk csak bele, hogy MI milyenek vagyunk. Tegnap volt augusztus 20., az államalapításunk ünnepe. Ezen az ünnepen köszöntjük több mint ezer éves országunkat. És persze ilyenkor mindig felmerül, hogy de jó lenne, ha másképpen alakult volna a történelem és ma is akkora lenne az ország, mint régen… Erre én azt mondom, hogy de hát a nagy Magyarország szinte bármelyik pontjára bármikor elutazhat az ember, kirándulhat, lehet turista, odaköltözhet, munkát vállalhat. Sőt! Mivel ezen területek nagy része szintén az Európai Unióhoz tartozik, még útlevél sem kell hozzá! Tessék! “Persze, ez nagyon jó” - jöhet a válasz - “de az nem olyan!” Miért gondolják sokan így? Hát azért, mert bennük a rend, a normalitás, az oké állapot úgy néz ki, hogy Magyarország nagy! Nem az a lényeg, hogy mit tudok tenni, hanem, hogy a dolgoknak hogyan kéne lenni! De, ha kevésbé kényes, és nagyon hétköznapi példát akarnék hozni, akkor azt mondanám, hogy bizony nagyon frusztráló lehet, ha ember helyére odaülnek a templomban, ha a szokásos parkolóhelye nem szabad, ha nem kapja pontosan azt a margarint a boltban, amiért ment, stb. Pedig a másik hely a templomban pontosan ugyanolyan jó, a szomszéd parkolóhelyre is odafér az autó, és lehet, hogy másik margarin is ugyanolyan finom. De sokszor bizony nem az a lényeg, hogy mi van, hanem az, hogy szerintem, hogyan kéne lennie!

Ez a beállítottság általános emberi dolog, szóval ne törjünk pálcát a farizeusok felett. Mindazonáltal, persze nem jó, hogy ilyenek voltak, de korántsem olyan gonoszság, mint azt általában képzelni szoktuk róluk.

De ez csak az első olyan megborulás, amit a mai igénk el akar mondani. A második az már nem a farizeusokról, hanem rólunk szól. A farizeusok számára a szombatnak, az Isten törvényének, átértelmezése olyan messze állt a gondolati rutintól, az évezredek(!), alatt megszokott, biztonságot nyújtó rendtől, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. És most jön a miénk!

“Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. [...] Megszidták, és ezt mondták: [...] Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. [...]  Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. [...] Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették.”

Az - immár meggyógyult - vakon született ember és a farizeusok közötti vita középpontjában a tudás áll. Ki, mit tud; illetve ki, mit vél tudni. A farizeusok tudják, hogy Mózes Istentől jött, rajta keresztül kapták a szombat törvényét. A vak ember nem tudja, hogy ki Jézus, csak azt, hogy megnyitotta a szemét. A farizeusok nem tudják, hogy honnan jött Jézus, de abban biztosak, hogy bűnös. A vak ember tudja, hogy Isten nem adna bűnös embernek ilyen hatalmat! A tudásról és nem tudásról való vita odáig fajul, hogy a gyógyult vak embert kiközösítik. Ez pedig azt jelentette, hogy ő többé nem tagja annak a közösségnek, ahol él, ahol lakik. Ez brutális büntetés volt, kb. egyenlő száműzetéssel! 

Jézus ezek után találkozik újra a meggyógyult emberrel. A farizeusokkal való vitában hétszer szerepel a tudás szó, egyértelműen ez áll a középpontban. Amikor azonban az újbóli találkozás megtörténik, akkor egy másik szó kerül középre: a hit. “Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt.” 

És pontosan itt van annak a rutinnak, annak a bevésődött rendnek a megborulása, ami nagyon emberi, és ami nagyon a miénk. Hányszor hallottuk filmekben, vagy akár a hétköznapokban is azt, hogy “Ne csak hidd, hanem tudd is!”, vagy “Vagy hinni a templomban kell!”, vagy “Csak hiszed, nem tudod?!”. És valóban, a világban (azaz az Istent el nem fogadó közegben) a hit a bizonytalanság kifejezése, a tudás pedig a bizonyosságé. És ez a sorrend: amíg nem vagyok benne biztos, addig hiszem, aztán ha bizonyos vagyok, akkor tudom. 

Az Isten erőterében, az Isten országában azonban másképpen működnek a dolgok! Ott más a sorrend. Ugyanis sok mindent lehet tudni akár a világ dolgairól, és akár Jézusról is. Azonban a bizonyosságot, a valódi kereszténységet a hit ad! Ez persze nem azt jelenti, hogy a tudás nem fontos. De, nagyon is fontos! Csak a sorrend más. Tudni Istenről, tudni Jézusról, információkkal rendelkezni a vallásról, egy dolog. Más dolog azonban a lényeg: a kapcsolat. A kapcsolat Istennel, a kapcsolat Jézussal, amely kapcsolatnak az eszköze nem a tudás, hanem a hit! 

És ezt bizony nehéz megélni, mégpedig azért, mert a tudást meg lehet szerezni, azért meg lehet dolgozni, de a hitet ajándékba kapjuk! Azért tudunk a meghalt és feltámadt és köztünk lévő Jézussal kapcsolatban lenni, mert ő akarja, mert ő ezt ajándékba adja! 

Nem egyszerű dolog az ember számára a gondolkodást “átkattintani”. Nem véletlenül írja Pál apostol, hogy “változzatok meg értelmetek megújulásával” (Róm 12,2). Az Isten országában való lét egyik kulcsa a másképpen gondolkodás, azaz annak az elfogadása, hogy a szabályokat nem hozom, a rendet nem én teremtem, hanem az Isten! De érdemes bátorságot venni, és bebocsátást kérni az Isten országába! Ehhez adjon erőt a Szentlélek! Ámen