Egy hang az erdőben - Jn 5,25-30 (Reménység vasárnapja, 2022.11.13.)

textus: Jn 5,25-30

“25 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. 26 Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. 27 Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. 28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. 30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.”

Nagyon szeretek a természetben lenni, túrázni. Az a szavam járása, hogy “megyek az erdőbe”. Amikor pedig az ember az erdőben jár, különösen is olyankor, amikor lakott területtől messze, akkor nem lehet viccelni. Ott figyelni kell, mert ha történik valami, akkor nincs ott pl. a mentő 5 perc alatt! Rosszabb esetben még térerő sincsen, hogy segítséget lehessen kérni. Ezért, a komoly odafigyelés mellett, jó ha felkészül az ember a túrákra. Kell, hogy legyen esővédelem, élelem és víz (több, mint amennyi kell, hogy ha bármi van, legyen többlet), kell elsősegély csomag is, kés, lámpa, tűzszerszám stb. És van még egy dolog, amit szintén mindig magamnál tartok. Ez pedig a jelzősíp. Sokfélék lehetnek, de leggtöbször feltűnő színű műanyag hangkeltő eszközök, amelyeknek nagyon magas és éles hangja van. Sokkal magasabb és élesebb, mint pl. a testnevelő tanároknak, edzőknek, vagy bíróknak a sípja. Miért van szükség sípra? Azért, mert sűrű erdőben sokkal nehezebben terjed a hang, tekintve, hogy a növényzet felfogja a hangot. Ráadásul az emberi, vagy állati hang ide-oda “pattog” a fák között. Egy ilyen jelzősíp hangja sokkal messzebbre és egyenesebben terjed, mint az emberi hang, így könnyebben megtalálhatóak vagyunk. Másrészt pedig egy síphoz kevesebb levegő kell, így ha elgyengülünk, és már nincsen erőnk kiabálni sem, a sípot akkor is meg tudjuk fújni. Egyszóval nagyon hasznos kis szerszám, életet menthet. A mai igénk pont olyan, mint ez a jelzősíp, életet menthet! De, ne szaladjunk előre!

A textusban Jézus magáról beszél. Mindig kezeljük, nagyon hangsúlyos és elsőbbséget élvező szakaszokként, azokat a részeket, amelyekben Jézust nem interpretálja valaki, hanem ő maga beszél, ugyanis ezekben a szakaszokban Jézus mindig “elrejt” valami fontos információt magáról, személyéről. “Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.”- mondja. Önmagában(!) is fantasztikus ez a mondat, hát még ha a mélyére nézünk. Egyrészt Jézus itt kijelenti a kereszténység egyik legfontosabb tanítását, hogy Ő egy(lényegű) az Atyával. Ő (is) az élet. Nem is akármilyen élet. Jézus itt az Újszövetség nyelvében, a görögben, használatos két élet szó közül azt használja (“dzóé”), amely az élet teljességére, nem “csupán” a biológiai életre (“biosz”) vonatkozik. 

Ezen felül pedig, nem is akárhogyan van benne/nála ez az élet. Azt írja a szöveg: önmagában. Ez azt jelenti, hogy Jézusban nem származtatott módon van ott az élet, hanem eredendően és tökéletesen. Mi, emberek mind származtatottan élünk. Az élet teljességét nem tudjuk ugyanis létrehozni. Igen, persze a biológiai élet a szülőktől születik, de én most nem erről beszélek, hanem AZ ÉLETről. Arról a megfoghatatlan és misztikus létezésről, amely mindannyiunk sajátja, amelynek milyenségét reál és humán tudományok is örökké kutatják, amely oly magától értetődő és mégis annyira ismeretlen és különleges! 

Jézus pedig nem teremtmény, nem származtatott benne az élet, hanem maga is forrása annak. 

Hitünk szerint Jézus egyszer vissza fog jönni, mégpedig olyan módon, hogy akkor mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy kicsoda is ő. Visszajövetelének egyik célja az ítélet lesz, amikor is igazságot fog szolgáltatni. Erről beszéltünk a múlt héten. Azonban nem csak az ítélet lesz az ő munkája (amelyről a mai igénkben is esik néhány keresetlen szó), hanem az is, hogy megmenekítsen, kegyelmet gyakoroljon, s ezzel most nekünk reményt is adjon. 

Jézus - látszólag - kétszer fogalmazza meg ugyanazt a gondolatot ezzel kapcsolatban. 

“eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek”

“eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.”

Lehet, hogy csupán olvasva (hallgatva) a textust, és nem kiemelve ezen két szakaszt fel sem tűnne, hogy nem ugyanarról szólnak. Az első mondatban egy jövőbeni eseményről van szó, e világnak az utolsó napjáról, amikor majd meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt. “akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek”

Azonban a második szakaszban, azonban egy jelenidejű kijelentés szerepel: “eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” Itt lehet, hogy némi ellentmondást érzékelünk? Most akkor mikor lehet hallani az ő hangját? Mikor van a feltámadás? Ez az ellentmondás azonban látszólagos. Jézus amikor arról beszél, hogy “akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek”, akkor valóban arra jövőbeni napra utal. Azonban amikor azt mondja: “eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.”, akkor nem véletlenül a “halottak” kifejezést használja és nem úgy fogalmaz, mint a másik mondatban, hogy “akik a sírban vannak”. Ugyanis e két csoport nem ugyanaz! Mi mindannyian a sírba fogunk kerülni, előbb vagy utóbb, ez nem kérdés! Az, hogy eljön majd a nap, amikor Jézus ítélni fog, az sem kérdés! Viszont, hogy halottak leszünk és vagyunk-e, az most a nagy kérdés! Persze itt nem élve eltemetésről beszélek, hanem arról a nagyszerű és reményteljes üzenetről, amit Jézus, szintén itt, János evangéliumában mond: “aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) 

Ez az üzenet pedig most szól! Nem majd, hanem most! Nem a sírban lévőknek, hanem a “halottak”-nak! Pál apostol ezt írja az Efézus városában lévő gyülekezetnek: “[Jézus] Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2,1) Nem a sírba kerüléstől kell félni, attól, hogy ebben a formájában a földi pályafutásunk egyszer majd véget ér, hanem attól, hogy ha már ebben az életben halottak vagyunk, nem élünk valóságosan! Tudniillik az igazi halál, a valóban nem élet, az, amikor az élet forrásától el vagyunk vágva! Attól, akinek önmagában is van élete!

Igen, Jézusnak, és az őt elküldő Atyának is önmagában van élete! Ez pedig azt jelenti, hogy ők ezt az életet át/tovább is tudják adni! És ez olyan élet, amelyen “sem a rozsda, sem a moly” (Mt 6,19-21) nem tud kikezdeni, és amely örökké tart! 

A reménység hangja szólal meg ma. Mindannyian az igaz ösvényt keressük az életben, amely oly sokszor tűnik a legsötétebb sűrű erdőnek! Jézus hangja, mint egy jelzősíp süvít végig a fák között! Olyan hang ez, amelyet nem korlátozhat semmi, a legnagyobb gonoszság és legmélyebb szenvedés sem, s amely nem segítséget kér, hanem segítséget, örök életet kínál! 

Jézus a mindenkori mostban és mostnak szól! Most, itt, nekünk! Világosan és érthetően szól, de ami még ennél is fontosabb; itt van és velünk akar lenni! Engedjük azt a magát értünk mindenen átküzdő Jézust magunkhoz, hogy egykor majd visszatérő Jézust már barátként üdvözölhessük! Ámen