Nem maradsz le az áldásról! - Mk 4,35-41 (prédikáció, 2024.01.17.)

textus: Mk 4,35-41

“35 Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! 36 Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt. 37 Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. 38 Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? 39 Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. 40 Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? 41 Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

Tudjátok-e mi az a FOMO? [...] Egy angol kifejezés rövidítése, amely így hangzik: “fear of missing out”. A FOMOnak két része van: az egyik annak az érzése, hogy valami fontosról és esszenciálisról lemaradok, a másik részét nem szoktuk tudni, vagy nem vesszük figyelembe, pedig az is legalább annyira fontos, mint az első: annak a vélelmezése/érzése, hogy másoknak jobb teljesebb élete és tapasztalatai vannak, mint nekem. 

A FOMO nem egy új dolog, már évszázadokkal ezelőtti szövegekből is ki lehet mutatni. Az utóbbi száz évben viszont tömegessé vált, és a közösségi média turbó fokozatra kapcsolta. Ugyanis a helyzet az, hogy túl sokat látunk. Amíg száz-százötven évvel ezelőtt az ember azt sem tudta, hogy a szomszéd faluban mi történik, ma a bolygó másik felén élő emberek magánéletébe is belelátunk. Ez pedig nagyon nem egészséges. Mert, az a helyzet, hogy így mindig iszonyatos mennyiségű információt kapunk, aminek nem lehet a végére érni, és mindig találhatunk olyasvalakiket, akiknek “jobb” mint nekünk. Emiatt pedig nem tudunk elég hálásak lenni azért, amink van, örök elégedetlenség leng körül bennünket, és lehet, hogy az életünkkel kapcsolatban soha nem érzünk teljességet, pedig valójában ez lenne a “cél”… 

Kicsit ez szokott lenni a helyzet a bibliai szereplőkkel is, különösen a tanítványokkal kapcsolatban. “Hát persze, nekik könnyű volt! Ha én is azt tapasztaltam volna meg, mint ők Jézus mellett, na akkor aztán úgy hinnék, meg úgy csinálnám, hogy csak na!” Persze, azért a legtöbben ésszel felérjük, hogy ez azért nem ilyen egyszerű dolog, de ettől még érzelmileg lehet bennünk egy ilyen hang.

A mai történetünk is egy ilyen “ha én ott lettem volna dolog” történet. (Legalábbis számomra hosszú ideig az volt.) Jézus lecsendesíti a tengert! Mekkora csoda! Majd’ elsüllyednek, de a Mester mester megmenti az apostolokat! “Ha én ott lettem volna, akkor nekem nem kellett volna mondani, hogy ‘Még mindig nincs hitetek?’, nekem ugyanis tuti, hogy lett volna! Főleg ezek után!” És ekkor bekúszik a FOMO kevéssé ismert, “a szomszédé mindig zöldebb” verziója: “Bezzeg nekik…”

Az evangéliumi történetek olvasásával sokszor az a baj, hogy nem figyelünk a részletekre. Félreértés ne essék, ezt most magamnak is mondom, hiszen van egy nüansznyinak tűnő fél mondat ebben a szakaszban, amelyről csak Márk ír, Máté és Lukács - akik szintén lejegyezték ezt a történetet - nem. Felolvasom a 35. és a 36. verset: “Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt.” Feltűnik-e valami? [...] Az utolsó fél mondat úgy hangzik: “de más hajók is követték őt”! Azta! A tenger lecsendesítésénél nem csak a tanítványok hajója volt ott, hanem más hajók is. Persze ők nem láthatták Jézus a viharban, és főleg nem hallhatták a hangját - nagy valószínűséggel elsodorta őket a vihar Jézus hajójától - de ők is átélték a vihart és annak lecsendesedését is,... de a jézusi beavatkozás nyilvánvaló tapasztalata nélkül. 

Abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem hagyta, hogy mások, akik követték őt, meghalljanak a viharban, és csak ő meg az apostolok meneküljenek meg. Viszont “jól lemaradtak a lényegről” - gondolhatnánk. Valóban? Lemaradtak volna? A vihar tombolt, minden bizonnyal imádkoztak, hogy az Isten segítsen rajtuk. Segített? Igen, segített. És ez a lényeg, tudták tovább követni Jézust! Nem lemaradtak, hanem ugyanabban az áldásban, szótériában részesültek, csak éppen kevésbé látványos és nyilvánvaló módon.

A FOMO ott buzog a hívő emberben is: “Nekem nehezebb mint a tanítványoknak, és mivel ma Krisztus nincs itt olyan nyilvánvalóan mint akkor, ezért simán lemaradhatok az áldásról!” De ez a FOMO és nem az evangélium hangja! Az evangélium azt mondja: Jézus megment. Még akkor is, hogyha az nem lesz fizikálisan, vizuálisan nyilvánvaló a számodra. 

És micsoda reménység van abban, hogy Jézus megmenti az apostolokat, és ezzel együtt pedig a többi hajót is! Hát, éppen most kaptunk egy nagy megerősítést a közösség fontosságáról. Mert az az áldás, amit más kap, nem egy egyszemélyesre szabott “adag”, hanem más is részesül(het) belőle! Ha a testvérem, aki mellettem van, áldott, akkor én is az lehetek vele együtt! 

És a másik nagy reménység pedig maga a reménység! Nem maradhatok le fontos dolgokról, mert nem rajtam, hanem Jézuson múlik, aki viszont el tudja intézni azt, hogy soha, de soha ne maradjak el az evangéliumról, az isteni szeretetről! 

Ez a bizalom bátorítson bennünket! És, hogy ezt minél jobban tudatosítsuk és megéljük, mindenki imádságban elcsendesedve vegye végig azt, hogy miért tud hálás lenni az elmúlt nap(ok) kapcsán. Hogy mi az az áldás, amit meg tud köszönni Jézusnak. Imádkozzunk.