Szeretet és istenfélelem együtt? Lehetséges? - Zsoltárok 103,11

textus: Zs 103,11

“Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.”

Én viszonylag magas vagyok. Még nem kosárlabdás méret, de azért elérem a lekvárt a polc tetején. Éppen ezért, ritkán találkozom olyan helyzettel, amikor valaki magasabb nálam. Nem mondom, hogy soha, de ritka. Nekem, amikor valami/valaki naggyal, magassal találkozom, az különleges élmény. 

Ezt - a számomra különleges élményt - három helyen “szoktam” rendszeresen megélni. Az első az állatkert. Mi rendszeresen járunk állatkertbe, családi éves bérletünk van, és a kedvenc állatom a zsiráf. Amikor odaérünk a zsiráfokhoz, mindig nagy élmény rájuk feltekinteni. A második, amelyből már jóval kevesebb részem van, az utak. Amikor falusi/kisvárosi lelkész voltam, akkor viszonylag sűrűn találkoztam mezőgazdasági munkagépekkel az utakon. Aki vidéken él az tudja, hogy nem csak egyféle traktor és kombájn van, hanem sokféle, és vannak brutálisan nagyok is. Félelmetes dolog elmenni mellette. Főleg, amikor akkora gépről van szó, amelynek a kereke nagyobb, parókia alapterülete… 

De, amikor tényleg, nagyon és igazán meg szoktam ezt élni a nagyságot, az, amikor magas épületekkel “találkozom”. Viszonylag rendszeresen járok Budapesten, a Nagyvárad térre. Ott van a Semmelweis Egyetemnek a un. “elméleti tömbje”, ami egy 20 emeletes épület. Ennek a 19 emeletére szoktam menni. Amikor onnan lenéz az ember, akkor - szinte szó szerint - látja az egész várost. De igazán nem is akkor érzed, hogy mekkora, amikor a tájban, a városképben gyönyörködsz, hanem amikor pontosan a tövében állsz lent az utcán és felnézel. Miért? Mert akkor nem csak az épület nagyságával vagy tisztában, hanem a magad kicsiségével is. És ez a kettő adja ki a valóságot, és adja meg az igazi élményt. 

“Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.” Vélelmezem, hogy ezen a helyen nem sokan akadunk bele az “istenfélő” kifejezésbe, de talán mi elbizonytalanodunk néha, hogy ez mit is jelent. 

Ahogyan Jézus megmutatta nekünk az Atyát, abba a képbe mintha nem férne bele a “félelem”, mint kapcsolódási lehetőség. Ennek az az oka, hogy azt gondoljuk, csak egyféle félelem létezik. Ahogyan jól megtanultuk - és amit a Biblia is számtalanszor megtámogat - többféle szeretet létezik. Másképpen szeretem a (nem létező) kutyámat, a gitáromat, vagy éppen a feleségemet. Ez természetes. Miért gondoljuk azt, hogy félelem kevésbé diverz érzés? 

Mert bizony egy hatalmas Istennel van dolgunk, akinek a szolgálóivá szegődtünk, és ez félelmetes. Nem azért, mert Ő gonosz. Nem is azért, mintha ő a viselkedésével azt sugározná felénk, hogy “elpusztítalak”. És nem is azért mintha megbízhatatlan lenne vagy éppen szeszélyes. Nem. Azért féljük őt, amilyen hatalmas. Mint amikor megállsz a hatalmas épület tövében, felnézel, emeled-emeled a tekinteted és még mindig tart, még mindig tart, még mindig… És majdnem hanyatt esel már, és azt érzed, hogy “Te jó ég! (szó szerint) Mekkora az Isten, és én milyen apró vagyok hozzá képest!” Nos, ezt nevezzük - az érzelmek szintjén - istenfélelemnek. 

Ez a lelki mozdulat jelenik meg a liturgiánkban is minden istentiszteleten. Ki tudja, hogy melyik rész lehet ez? [...] A Kyrie, az Uram irgalmazz. Nem véletlen, hogy egy rövid bevezető zsoltár után rögtön ez következik. Ugyanis, miután elmondtuk, hogy “Atya, Fiú, Szentlélek nevében”, amivel megjelöltük, hogy kinek is a jelenlétében vagyunk, majd az Introitus zsoltárral beléptünk a jelenlétbe, a Kyrie-vel jelöljük ki a saját pozíciónkat. “Uram, hatalmas vagy, én meg kicsi. Uram, irgalmazz.”

Milyen izgalmas, ahogyan ezt a kapcsolódást a mai textus megfogalmazza: “Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.”  Az istenfélelemben azt éljük meg, hogy milyen “magas” az Isten, mint amilyen magasan van az ég a föld fölött. És közben pedig itt vagyunk adventben, amikor pontosan annak az ünnepére készülünk, hogy ezt a hatalmas távolságot az Isten szeretetével átszelte, és a világvégi zsákfaluban lett emberré Krisztusban! Döbbenet!

És e kettő egyszerre igaz! Igaz az istenfélelem felismert nagyságrendi különbsége és távolsága, és a földre született, közöttünk lévő, sőt az úrvacsorában, bennünk lévő Krisztus közelsége! Milyen csoda ez az újabb paradoxon, amivel tele van a teológiánk!

Vegyük észre a felettünk lévő hatalmas Istent, aki mindannyiunk alá alászállt a kereszten függő Krisztusban! Csodálkozzunk rá hatalmára és alázatára! Érintsen meg bennünket jelenléte, amelyben örömre, gyógyulásra és békességre találhatunk!  Ámen