Egyenletben (prédikáció, Somlószőlős, Húsvét utáni 5. vasárnap, 2015.05.10.)

textus: Ex (2Móz) 32,7-14

„⁷Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. ⁸Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. ⁹Még ezt is mondta az ÚR Mózesnek: Látom, hogy ez a nép kemény nyakú nép. ¹⁰És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek. ¹¹Mózes azonban esedezett Istenéhez, az ÚRhoz, és ezt mondta: Miért gerjedsz haragra, URam, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? ¹²Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne hozz rá bajt! ¹³Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom. ¹⁴Az ÚR szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit mondott.”

A Biblia egy igen izgalmas és mozgalmas részéből való ez a szakasz. Isten csodálatos tette szegélyezik – pontosabban – alakítják az eseményeket. Ez a rész pedig nem más, mint Izrael népének a kivezetése az egyiptomi fogságból. Ez persze önmagában, nekünk, így 3-4000 év távlatából nem sokat jelent, de ezeken a történeteken keresztül, Isten igéjének a lapjain át komolyan és szívbe hatóan tudunk tájékozódni Isten szabadító akarata kapcsán, amiről a múlt héten is beszéltem.

Mire a felolvasott események megtörténnek a szabadítás már lezajlott. Isten kivezette a népét Egyiptomból. S bár szabad a nép, és már úton van az ígéret földje felé, amit az Isten kijelölt a számukra, valami még hiányzik!

Egy közösségnek tanulni kell az „együtt-létet”. Ez minden közösségre, Izrael közösségére, népére, és például egy gyülekezet közösségére is igaz. Mert nem megy minden magától és elsőre. Az Isten nagyon is jól tudja ezt, és éppen ezért adott törvényt a népének. Törvényt, amely nem gúzsba kötött (legalábbis eredeti formájában és ebben az időben még nem), hanem felszabadította az embereket a helyes útra, a helyes cselekvésre! Talán nem is gondoljuk, de bizony ma is alkalmazzuk ennek a törvénynek a summáját, az összefoglalását. Úgy hívják: Tízparancsolat. Az általam felolvasott szakasz, beszélgetés, amely Isten és Mózes között zajlik le, ide kapcsolódik, és pontosan akkor történik meg, amikor Isten átadja a törvényt és annak summáját, a Tízparancsolatot Mózesnek, a Sínai-hegy tetején.

Mindeközben a nép lent táborozik a hegy tövében. Mózes 40 napig volt a hegyen (Ex [2Móz] 24,18) Istennel, hogy átvegye azt a törvény, amely értelmes keretet ad majd a nép együtt élésének és ma nekünk is. A nép azonban türelmetlen volt és nem bírt várni. Aranyborjú szobrot készítettek és azt nevezték el „istennek”. Képtelen voltak kivárni a dolgokat, megvárni Mózest.

Kedves Testvérek! A türelmetlenség egy olyan dolog, amely el tud választani az Istentől, nem csak akkor Izrael népét, de ma minket is. Az egész világ arra „most azonnal”-ra épül. Mindent és most azonnal. A türelmetlenség vitte sokszor előre a technikai fejlődést, és számtalan tudós és mérnök dolgozik, azon, hogy nekünk minden minél hamarabb meglegyen. Főleg az információ. Ezért van a mobiltelefon, amivel bárkit el lehet érni a világ bármely pontján azonnal, ezért van az internet, ezért vannak az un. „okos” dolgok, eszközök, és még sorolhatnám. A technika új, de az azonnaliságra való vágy ősi az emberben. És benne volt Izrael népében is. Azonnal akarták Isten ígéretét, és azonnal a "törvény-információt"!

Ez a bizalmatlanság szülte türelmetlenség és az „én jobban tudom” mentalitás pedig odáig vitte a választott népet, hogy bálványszobrot készítettek aranyból! S bár ez nem menti fel őket, de ők nem egy új istent alkottak meg, hanem a Mindenható Istent próbálták úgy ábrázolni, ahogyan azt Egyiptomban látták.

Ez a tett pedig nem maradhat következmények nélkül. Isten haragjában ezt mondja Mózesnek: „Látom, hogy ez a nép kemény nyakú nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.” És itt érkezünk meg a lényeghez: Mózes könyörgéséhez.

A mai vasárnap az imádkozás vasárnapja. Azt kell ma megvizsgálnunk, hogy mi végre imádkozunk, miért tesszük, ill. mi értelme van az imádságnak. Erre szolgál a mai ószövetségi szakasz is. A keresztény ember számára az ima központi jelentőséggel bír. És nem azért, mert ez így szokás, hanem azért mert az Isten jelenlétében való létnek, az Istennel való kommunikációnak alappillére az ima, az Vele való beszéd. Megismerni és megtapasztalni Istent sokféleképpen lehet, de úgy mint az imádság által máshogy nem!

Pál ezt írja: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, […] Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt,” (1Tim 2,1.3). Pál is arra buzdít, hogy imádkozzunk, mert ez az Istennek az akarata. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ez hogyan valósul meg Mózes esetében a felolvasott alapigében. Ahogyan említettem, az Úr haragra gerjed a népe árulása, bálványimádása miatt és el akarja pusztítani őket. Erre Mózes így könyörög: „Miért gerjedsz haragra, URam, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne hozz rá bajt! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom.” És Mózes könyörgése nyomán az Isten „megenyhül” és ad még egy esélyt! Mennyire súlyos ez a jelenet! Úgy tűnik, hogy Mózes könyörgésére az Isten megváltoztatja az akaratát, szándékát, és mást tesz (vagy éppen nem tesz), mint amit eredetileg akart. Ha csupán ennyit fogalmaznánk meg, akkor azt hinnénk, hogy az imádság nem más, mint Isten akaratának hajlítgatása, módosítása. De akármennyire is így tűnik, de az imádságban, könyörgésben nem Mózes, vagy bárki más imádkozó ember van a központban, hanem Isten! Aki igazán imádkozik, az nem Istent akarja befolyásolni, hanem éppen az akarata szerint cselekszik, az ő akaratába akar belesimulni.

Mégis azt mondhatjuk, hogy „nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” (Jak 5,16). Az imádkozó ember egy matematikailag ki nem számolható egyenletbe lép bele, ahol az Isten akarata és az imádkozó könyörgése harmóniába kell, hogy kerüljön. Ezt megérteni nem lehet, csupán hittel elfogadni. Az ima nem automata, ahol bedobom az „imakétszázast” és kijön az „istenajándékakóla”, és nem is az Isten akaratának befolyásolgatása, de nem is üres beszéd, vagy éppen pozitív gondolatok és vágyak megfogalmazása magunk felé, hanem Isten és ember, Úr és gyermek egységes kommunikációja.

És ebben a kommunikációban ilyen ilyen ígéreteink vannak: „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7); „ imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16); „kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,24); „amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban” (Jn 14,13); „ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19); „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn 15,16)

Tegyünk így, imádkozzunk!