Emlékeztető (prédikáció, Padragkút-Ajka, Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap, 2017.08.27.)

textus: 1Kor 15,1-11

„1 Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. 2 Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. 3 Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, 4 eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, 5 és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. 6 Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. 7 Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. 8 Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. 9 Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. 10 De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. 11 Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké.”

Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én sokszor elfelejtek dolgokat, neveket, eseményeket, stb. Nyilván ez nem egy jó dolog. Vannak olyan emberek, akik mindent meg tudnak jegyezni. Én is ismerek olyat, akinek a fejéből nem esnek ki a dolgok; amit egyszer hall, az megragad, megmarad. Irigylem őket. Ami vigasztaló ebben a helyzetben, hogy ők vannak kevesebben, az emberek nagy része igenis elfelejti a dolgokat, neveket, meg ilyesmiket. Éppen ezért az emberiség kitalált mindenfajta dolgot, eszközt, módszert arra, hogy ne felejtse el azt, ami fontos. Kialakult az írásbeliség, nyilván azért, hogy rögzíteni lehessen a gondolatokat, eseményeket, adatokat. És azóta a történelmi pillanat óta (már ha beszélhetünk pontszerűségről), folyamatosan fejlesztjük az adattároló, „emlékeztető” módszereket, eszközöket. Például ott a naptár, nekem is határidőnaplóm van. De ott vannak különböző elektronikus, okos eszközök: számítógép, telefon, tablet. Ezek többsége, már nem csak feljegyzésre, de jelzésre is alkalmas. Csipog az ébresztő, a naptár, a riasztás, vagy éppen ahogyan hívják. Nem véletlen, hogy ezen eszközök ilyesfajta funkciói is rohamosan fejlődnek, hiszen az embereknek egyre szerteágazóbb az élete, s ezáltal a tennivalói is.

Magam is rendszeresen használom ezeket az eszközöket. De az hiszem nem csak én, de mindenki nagyot nézne, ha egy olyan emlékeztető csippanna meg telefonon, amit nem mi magunk állítottunk be, sőt olyan, amit már nagyon régen beállított valaki más. Ki kaparinthatta meg a telefonomat?!

Márpedig a mai igénk egy emlékeztető, mégpedig egy kétezer éves emlékeztető. Nem megkésett (Azért kétezer év késés kicsit súlyos lenne.), s bár nem is mi állítottuk be, még sem idegen tőlünk. És bizony itt van és csipog: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek,” - Pál apostol állította be ezt az igét, emlékeztetőt, egy memót. A tárgya pedig nem más mint az evangélium. Mi is az evangélium, amire Pál emlékeztetni akar minket? Arra, hogy Jézus a Krisztus. Mert ez egy hatalmas örömhír, hogy Jézus emberré lett, bár Isten, és utat tört a Mindenható Atyaistenhez, hogy mi akik sem méltók, sem érdemesek, sem elég okosak, sem elég gazdagok nem vagyunk és nem is lehetünk ahhoz, hogy az Isten országába, beokoskodjuk, beküzdjük, vagy éppen bevásároljuk magunkat, mi nem csak, hogy polgárjogot nyerjünk az Isten országában, de az Uralkodó, az Atya gyermekei lehessünk.

Micsoda örömhír ez! Emberek, az Isten tárt karokkal fogad bennünket, várja, hogy elköteleződjünk felé, várja, hogy lépjünk, mert ő már ott van a „találkozási ponton”. És hol van ez a találkozási pont? Itt, a szívünkben, az Isten közelségét akarók közösségében. „az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) – mondja Jézus.

„Jó, jó…” – mondhatnánk - „De ez nyilvánvaló! Jézus, a megváltás, a kereszt nyilván eszünkbe jut, még ha nem is hiszünk benne, akkor is, hiszen itt, ezen a helyen, a templomban, minden erre mutat. Ha akarnánk se tudnánk nem gondolni rá. Na jó, ha nagyon akarnánk, akkor nem gondolnánk rá, de ez akkor is magától értődő!”

És ez a gondolat jogos is. De meggyőződésem Pál nem erre gondolt. Hanem, hogy úgy általában, a hétköznapokban, a mindennapi életben, vagy ha úgy tetszik, életvitelszerűen eszembe jut e Krisztus és az ő örömhíre? Nem a templomban, jó, hogy ott az Istennel és egymással közösségben vagyunk, de vajon a munkahelyen, vagy a suliban,… a döntéseinkben, a hétköznapok határozataiban, a családdal való törődésben, a barátok segítésében, az embertárssal való találkozásban, az ügyintézéskor, vagy a boltban, a szomszéddal, vagy az ellenséggel kapocsaltban? Nem vasárnap, hanem mondjuk… kedden?

Mert ez a nagy kérdés. Ezért emlékeztet bennünket Pál. Nem a nyilvánvalót akarja még egyszer elmondani, hanem arra hív, hogy vizsgáljuk meg, hogy vajon tényleg az életünkben, a szívünkben van-e Jézus, és az ő tanítása? Kapcsolatban vagyunk-e a feltámadott Jézussal, mint élő személlyel, imádságon, Biblián, közösségen keresztül? Bip, bip!

Minden emlékeztetőnek következménye van. Ha az ébresztő megszólal, akkor lenyomjuk és vissza alszunk, vagy engedünk, és kibújunk az ágyból. Ha találkozóra kell menni, akkor elindulunk,vagy úgy döntünk nem megyünk. Ha el kell intézni valamit, akkor vagy nekiindulunk, hogy végre tető alá hozzuk a dolgot, vagy halogatjuk még. A páli emlékeztetőnek is következménye kell, hogy legyen, következménye van. Vagy elfogadom és elindulok ezen az úton, vagy lenyomom és azt mondom, „majd később”, vagy azt: „nekem ez nem kell”. Így vagy úgy, de az örömhír nem hagy hidegen.

Döntést hozni mások helyett én nem tudok. Csak az tudom elmondani ez az út, a Krisztus útja, a legjobb ami az emberrel történhet. Miért? Pál ezt írja: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.” - eddig olvastuk. Így folytatódik a szakasz: „Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek” Melyik a legjobb, a legbiztosabb döntés? Az, amelyiknek látom a végét. Ha ez van, akkor ez lesz. Hát ennek bizonyos döntésnek a hatása, ennek az útnak a vége a örök életben van. Ezen a fizikai valóságon túl, az Isten közvetlen közelében, az ő kiteljesedett országában. Ámen