Dühös vagy? (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2017.09.10.)

textus: 1Móz 4,1-16

„1 Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki teherbe esett, megszülte Kaint, és azt mondta: Fiút kaptam az Úrtól! 2 Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földművelő. 3 Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. 4 Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, 5 de Kainra és áldozatára nem tekintett. Kain emiatt nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét. 6 Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? 7 Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta! 8 Ezután azt mondta Kain a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.

9 Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? 10 De az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből! 11 Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! 12 Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön! 13 Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. 14 Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. 15 De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.

16 Ezután elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.”

csak egy kevés a sok közül

Az utóbbi időben város szinten is nagy port kavart a(z ajkai) templomunk sorozatos rongálása. Született róla videó, interjú (lásd lentebb), sok-sok komment a közösségi médiában. Tudniillik fiatalok, zömében tizenévesek, rendszeresen a templomdombra jártak bulizni. Ezzel még önmagában semmi baj nem lenne, csakhogy buli közben, teleszemetelik a dombot és összefirkálják, rongálják a templomot. Ez persze nem jó, sőt nagyon rossz dolog. De nagyon nagyot hibáznánk akkor, ha egysíkúvá téve ezt az egész helyzetet bűnbakot, vagy bűnbakokat keresnénk. Valahogyan nyilván meg kell oldani a helyzetet, de nem az a megoldás, hogyha valamikor valakit tetten érnénk és „elkapnánk”, akkor jól megbüntetve őt, példát statuálnánk ezzel elborzasztva a többieket a rongálástól. Miért mondom ezt? Miért nem kelek ki magamból, és próbálok kézre keríteni valakit? Azért mert ez egy sokkal összetettebb dolog, mint ahogyan elsőre tűnik. A firkálás, szemetelés, a féktelen ivászat nem önmagában van, nem ez a „betegség”, csupán a tünet. Valami belsőnek, valami mélynek, valami sötétnek a tünete. Meggyőződésem, hogy azok a fiatalok, akik ezt teszik, nem azért csinálják, mert nincsen jobb dolguk, hanem azért mert ez az egész belülről fakad. Valami hajtja őket, hogy „szétcsapják” magukat rendszeresen és módszeresen, és közben ne csupán önmagukra legyenek hatással, hanem, hogy rongáljanak, hogy firkáljanak és még ki tudja mit csináljanak. Ez egy nagyon súlyos tünetegyüttes. És bár a személyes felelősség él, tehát vállalniuk kell a felelősséget a tetteikért, de ez a viselkedés a helyzetükből fakad, a körülményeik eredményeként.

Nem ismerem a fiatalokat, nem ismerem a családjaikat, a környezetüket, de én is voltam tizenéves. És nekem sem volt könnyű az az időszak. És tudom jól, hogy egy tizenéves, aki ki van szolgáltatva a környezetének, mert mind egzisztenciálisan, mind pedig érzelmileg függ a környezetétől, családjától, sokszor érzi tehetetlennek magát. Nem tud változtatni olyan dolgokon, amiken egy felnőtt igen. Nem tudja, legalábbis csak korlátozottan, befolyásolni az élete alakulását. Lehet nem kap szeretet, figyelmet, törődést, megértést, útmutatást. Vagy éppen kap, de nem eleget, vagy nem úgy ahogyan ő szeretné. És ebben a helyzetben pedig nagyon gyorsan és nagyon intenzíven fel tudnak gyűlni a vélt vagy valós sérelmek, szégyenek, amelyek kezelés nélkül dühhé alakulnak át. És ez a düh pedig ott csap le, ahol tud, ahogy tud. Mondjuk az ajkai evangélikus templomon.

A mai igénk nagyon hasonló helyzetet ír le, csak még súlyosabbat. Ádámnak és Évának, az első emberpárnak a gyermekeiről szól a történet, Káinról és Ábelről. Mindketten áldozatot mutatnak be Istennek, de valami miatt Isten nem tekintett Káin áldozatára. Káin azt érezte, hogy az Isten méltatlanul hanyagolja őt, és nem foglalkozik vele. Ez a vélt sérelem pedig dühöt szült benne. „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?”-kérdezte tőle Isten. Káin nem válaszol, és a dühöt, mivel nyilván nem tudta Istenen levezetni, a testvérére Ábelra zúdította rá, megölte őt.

Tehetett szerencsétlen Ábel erről? Nyilván nem, hiszen Isten szuverén módon azt hallgatja meg és akkor, amikor akar. Káin az egyedüli hibás? Nem. Bár a tettéért vállalnia kell a felelősséget, de akkor sem ez a probléma gyökere, hanem a tünet. De vajon akkor hol találunk e baj forrására?

Ez az egész szituáció, a sértettség és a düh, a bűn következménye. Annak az eredménye, hogy Ádám és Éva tettével, akik bizalmatlanok volt Istennel szemben és nem követték az útmutatását, szakadék keletkezett Isten és ember között. Ez a szakadék, ez a távolság pedig egy halálos betegség, aminek a következménye, tünetegyüttese a tevőleges bűn, a rossz cselekedet. Káin távol van az Istentől és ezért nem tud jót tenni, nem tud megoldást keresni, csupán a dühét tudja levezetni azon, aki éppen, szerencsétlenségére, ott van.

Mégis akkor mi lehet a megoldás? Van-e megoldás Káin számára? Van-e megoldás korunk dühös „káinjai” számára? Káinnak viselnie kell a következményeket, amit tette kiszab rá. Káin szembesülve ezzel a következménnyel ezt mondja: „Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám.” Nyilván, akinek a sértettség és düh is eltöltötte a szívét, többet már nem tud elviselni. „Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál.”- mondja Kain. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Az Úr válasza ez Káin számára: „Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. Ezután elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.” Érdekes megfigyelni, hogy Káin sértettségének és dühének oka, hogy – ő úgy véli – Isten nem figyel rá, nem foglalkozik vele. Mégis azt látjuk ebben a történetben, hogy Ábel, a meggyilkolt testvér meg sem szólal, Káin pedig folyamatosan beszél… Istennel. Azt érzi, hogy nem törődik vele az Isten, mégis egyfolytában vele törődik! Még itt, még ezen a ponton is, amikor a büntetését, tette következményét kiszabja. Még most is tekintettel van rá, gondoskodni akar róla. Csakúgy mint szüleiről, Ádámról és Éváról, akiknek bűnük miatt el kell hagyniuk az Éden kertjét, de Isten ruhát készít a számukra, hogy legyen ami megvédje őket az elemektől. Káin pedig, aki a legjobban a haláltól fél, attól, amit maga is okozott, jelet kap, hogy ne bánthassa őt senki.

A mai káinoknak is ezt kell közvetíteni, a lelkükre, szívükre kötni. Hogy van aki figyel rájuk. Lehet, hogy más nem, de az Isten semmilyen körülmények között nem hagyja el őket. A legmagányosabb, a legsértettebb, a legdühösebb, legsötétebb pillanatban is ott van és törődik.

Mert a távolságot, ami Isten és ember között van, amely a bűnt szüli, azt az Isten áthidalta. Nekünk és a mai káinoknak már lehetőségünk van az Isten közelségére. „Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám.”- mondta Káin. De van valaki, aki sok-sok évvel Káin után el tudta hordozni. De nem csak az akkori emberek, hanem minden kor minden emberének a büntetését. Jézus Krisztus azért érkezett meg a világba, hogy a büntetést elvegye tőlünk, és az Isten és ember közötti szakadékot áthidalja. „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében”- írja János evangélista (Jn 1,12). A düh, a magunkra maradtság, a veszteség, a sokszor viselhetetlen körülmények, a mindennapok indokolatlan terhei mind mind nyomják a vállunkat, lelkünket. De ma az ige azt üzeni, hogy van más lehetőség mint a reménytelenség, van más mód, mint a düh és az indulat. Isten gyermekei lehetünk, és ez egy hatalmas ajándék. Egy szerető családtag vár minket Isten személyében. Az ő szeretete az, ami átformálhat, ami letakaríthatja bárkiről, akár rólunk is, a káinságot. Ebben legyünk munkatársai az Istennek, így forduljunk a másik ember felé. Így tegyük jobb ezt a világot, azáltal az evangélium örömüzenetét visszük el másokhoz! Ámen