A családfő és a vacsora (prédikáció, Nagycsütörtök, 2019.04.18.)

textus: Lk 22,7-20

„7Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja, amikor fel kellett áldozni a páskabárányt. 8Jézus elküldte Pétert és Jánost ezt mondva: Menjetek el, és készítsétek el nekünk a páskavacsorát, hogy megehessük. 9Ők pedig ezt kérdezték tőle: Mi a kívánságod, hol készítsük el? 10Ő így válaszolt: Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt abba a házba, ahova bemegy, 11és mondjátok meg a ház gazdájának: A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? 12Ő majd mutat nektek egy nagy, berendezett emeleti termet: ott készítsétek el! 13Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a páskavacsorát.

14Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, 15és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát. 16Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában. 17Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: Vegyétek, és osszátok el magatok között! 18Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa. 19És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! 20Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.”

Van egy közhelyes(nek tűnő) mondásunk, hogy „ahány ház, annyi szokás”. Nyilván sok igazság van benne. Minden háztartásban előbb vagy utóbb kialakulnak olyan szokások (akár jók, akár rosszak), amelyek aztán nagyon nehezen mozdíthatók. Egy új háztartásban talán a leglényegesebb dolog, és a legélesebb helyzet mindig a konyha körül forog. Azon belül is, hogy egyes ételeknek milyennek „kell” lenniük. Nagyon emlékszem még, hogy friss házasok voltunk és az egyik ebédre borsófőzelék volt. A feleségem letette a fazekat az asztalra, felemeltem a fedőt, és megdöbbenve láttam, hogy már a színének sincs köze sem ahhoz, amit én (eddig) borsófőzeléknek tekintettem. Meg is kérdeztem, hogy „Ez meg mi?”. „Ez borsófőzelék.” - mondta a feleségem. „Ez biztosan nem az!”- reagáltam zsigerből. Aztán megszoktam… Persze ez egy viccesnek tűnő, de amúgy komoly történet (is). De ez a kis történet, még nagy messze van attól a beágyazottságtól, amire egy-egy generációkon át beivódott tradíció képes, és nem csak a családban de egy egész társadalom fejében, lelkében.

Jézus nem kevés ilyen beágyazott tradíciót bont le. Érdemes erre odafigyelni, mikor (sok esetben) az egyházat alapvetően hagyományőrző csoportnak tartja a világ. Jézus persze nem helyezte el magát a progresszív vagy éppen a tradicionalista mezőnyben, hanem azt az – elviekben nagyon egyszerű, de a gyakorlatban talán a legbonyolultabb – álláspontot képviselte, hogy ami jó tartsuk meg, ami rossz, vagy már nem kell azt meg formáljuk át, vagy szabaduljunk meg tőle. Sokan azért tekintik abszolút haladónak, progresszívnek Jézust, mert az volt a látványosabb munka, pedig a megőrzés (pl.: Mt 5,17) éppen olyan fontos volt a szolgálatában.

A mai történetünkben Jézus ismét lebont, majd épít valamit. Az igehirdetési alapigénk, utolsó vacsora története a nagyhét egyik sarokköve. Jézus a zsidó húsvétra, a páskaünnepre érkezett meg Jeruzsálembe. Ezt mondta két tanítványának: „Menjetek el, és készítsétek el nekünk a páskavacsorát, hogy megehessük.” Ez még önmagában nem is tűnik extrának. Sőt. Csakhogy érdemes azt tudni, hogy a páskavacsora, a húsvéti vacsora, amikor Izraelben az Egyiptomi rabszolgaságból való megmenekülést ünneplik, alapvetően családi ünnep, pontosabban családi vacsora. Pontos menete van, meg van határozva, hogy mit esznek és közben szertartásosan felelevenítik a történteket a családfő vezetésével. Mindezt családi körben. Bár számíthattak rá, hogy nem, de a tanítványok szerintem titkon reménykedtek abban, hogy „kimenőt kapnak” és hazamehetnek, ki-ki a maga családjához. Jézus azonban világosan kijelenti, hogy együtt fogják megenni a páskavacsorát. Jézus nem kegyetlen, vagy ilyesmi, hanem ezzel az együtt ünnepléssel az apostolok tanítványi csoportjából családot formál! És ez is volt az egyik cél: hogy a tanítványtársakból testvérek lehessenek. Ez ma is cél…

De ezzel még nincsen vége Jézus szokásokat lebontó munkájának. A vacsora alatt sehol sem olvassuk a szertartásos szavak, amiket ilyenkor mondani kellett volna, neki mint az új család „családfőjének”. Mert itt valami egészen más fog történni. A tanítványok minden bizonnyal meg kellett küzdeniük azzal, hogy itt egyrészt biztosan másmilyen volt az étel, mint szokott otthon, de ez még semmi, azzal az ezeréves tradícióval, pontosabban annak leépítésével is meg kellett küzdeniük, hogy már nem az Egyiptomból való szabadulás az ünnep lényege, hanem valami egészen más. Jézus megalapítja az úrvacsorát, az oltári szentséget, és új szövetséget ad a tanítványainak az előző helyett. Nem az Egyiptomból való szabadulás, a mózesi törvények, hanem az ő élete lesz a pecsét ezen, az Isten által kötött szövetségen. Ennek az eseménynek döbbenetes teológiai mélységei vannak, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ebbe most nem mennék bele, viszont arról nagyon fontos beszélnünk, hogy ez nekünk mit jelent a gyakorlatban, ma, itt, 2019 Nagycsütörtökjén.

Az eucharisztiát, az oltári szentséget, az úrvacsorát jelenti. Használjuk bátran bármelyik fogalmat. Egy olyan közösséget, amit semmi más nem tud megadni számunkra. Mert a Jézussal, mint „családfőnkkel” való közösség leginkább az igében, az imádságban és (egészen különleges módon) a szentségben valósul meg. Miért? Nem csak azért mert „utánozva” a nagycsütörtöki eseményeket kapcsolódhatunk a jézusi történethez, hanem azért is, mert nagyon nagy kegyelmet kapunk a szentség által. De mik ezek a kegyelmek?

1. A legfontosabb a bűnbocsánat. Az úrvacsorában, amikor Krisztussal közösségben vagyunk, akkor az ő áldozata megtisztít bennünket. Magunkhoz vesszük, a szent jegyeket, azaz a kenyeret és a bort, ami az ige és Krisztus szolgálata által „belsőleg” tisztít meg bennünket.

2. Erőt kapunk az úrvacsorában. Akik rendszeresen gyakorolják hit által nyitottan, az úrvacsorai közösséget, azok pontosan tudják, hogy micsoda erő van benne. Hogy egy-egy szorult helyzetben, nehéz pillanatban, vagy csak a hétköznapok sodrában mennyire jó erőt meríteni Krisztus testéből és véréből, amely egészen titokzatos módon (misztérium) van jelen az ostyában és a borban. Ezt nem lehet megmagyarázni, csak hittel lehet elfogadni, befogadni… Egy csoda értünk.

3. De milyen szép szimbolikája van maguknak a jegyeknek is. Kenyér és bor. Kenyér, amelyet gabonából készítenek, amit sok helyen régen „élet”-nek hívtak. Mert az élet kulcsa a kenyér volt. És ahogyan a kenyér táplálja a testet, életben tartja, úgy az ostya, mint Krisztus teste, a lelket éleszti újra és újra. […] De nem csak élet van az úrvacsorában, hanem életöröm is. Hiszen ott a kenyér mellett a bor, amely oly sok ünnepen az öröm forrása tud lenni.

Mert Jézus urunk nem csak életet akar adni, hanem jó és örömteli életet. Olyat amiben a dolgoknak, az eseményeknek jelentésük és jelentőségük van. Nem csupán biológiai lét, hanem sziporkázó élet! Amit a tavasz tesz a természettel, azt teszi velünk Krisztus! És ennek egyik – ha nem a legnagyobb – közvetítője mint az úrvacsora, az oltári szentség.

Ma is velünk van Krisztus! Ámen