Nem horror (prédikáció, Virágvasárnap, 2019.04.14.)

textus: Ex (2Móz) 12,21-28

„21Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. 22Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. 23Amikor átvonul az ÚR, hogy megverje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az ÚR azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is.

24Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. 25Amikor bementek arra a földre, amelyet az ÚR ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. 26És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, 27akkor így feleljetek: Páskaáldozat ez az ÚRnak, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat megkímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult. 28Azután elmentek Izráel fiai, és eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan Mózesnek és Áronnak megparancsolta az ÚR.”

Sosem szerettem a horrorfilmeket. Az a helyzet, hogy kicsit öncélúnak tartom őket, mivel a legtöbb esetben a horrorfilmeknek egyetlen célja van csupán: félelmet kelteni. Sokan úgy vannak a horrorral, hogy nem normális dolog az, hogy valaki szeret félni! És ez valóban nem normális. Ugyanis azok, akik szeretik a horrort, azok sem félni szeretnek, hanem megkönnyebbülni. Kutatások kimutatták, hogy amikor félelmetes filmet nézünk, és tudjuk, hogy jön a baj, jön a szörny, már mindjárt itt van, a zene is ezt sugallja, sőt még sötét is van, akkor a néző azt éli át, hogy akár ő is lehet a következő áldozat. És amikor a szörny ráugrik, és megeszi az egyik szereplőt, akkor pontosan olyan megkönnyebbülést érzünk afelett, hogy nem bennünket kapott el, mintha valóban mi is ott lennénk a történetben, és tényleg megúsztuk volna. Nem véletlen az, hogy ha ne adj Isten, mégiscsak horrort, de legalábbis egy félelmetes filmet, vagy egy bármilyen film félelmetes jelenetét nézzük, akkor megfordul a fejünkben, hogy „jaj, ne húzzák már a dolgot, már mindegy csak jöjjön már a szörny”, ugyanis a bizonytalanság adja a félelem legfőbb komponensét. Szóval megnyugtatok mindenkit, akik szereti a horrort, vagy úgy általában a félelmetes dolgokat az is ugyanolyan normális mint mások. Ha pedig nem azok, akkor az nem ettől van!

A mai igénk kicsit olyan mint egy horrorfilm. Adott egy helyzet: Izrael népe rabszolgaságban van Egyiptomban, ahonnan Mózes vezetésével az Úr kihozza őket. Ám a fáraó, az egyiptomi király nem akarta őket elengedni. Bolond lenne önként lemondani az ingyen munkaerőről. Ekkor következik be az az esemény, amit a Biblia tíz csapásnak nevez. Különböző természeti csapások, anomáliák érik Egyiptomot, a fáraó csökönyössége miatt. És a mai igében, e tíz csapás közül az utolsó, a tizedik előtt vagyunk. Ez az utolsó a legszörnyűségesebb. Mivel a fáraó tizedjére sem engedte le a népet ezért a tizedik csapás nagyon durva lesz: minden elsőszülött az országban meg fog halni! Isten küldötte, a pusztító (angyal?) fogja elvégezni ezt a véres munkát. De! Izrael elsőszülöttjei megmenekülhetnek, ha elvégeznek egy procedúrát. Rituálisan fel kell áldozni egy bárányt, majd egy izsóp nevű növényt, csokorba szedve belemártani a vérébe, és mint egy ecsettel, bekenni vele az ajtófélfát, illetve a szemöldökfát. És mikor jön a mészárló küldött, akkor azokat a házakat ki fogja hagyni, ahol vért lát a bejáraton. Mint egy rossz horrorfilm: természetfeletti, éjszaka, egy bosszúálló angyal, és vér minden mennyiségben…

Micsoda kontraszt van az oltári előtti igében felolvasott történet – Jézus bevonulása Jeruzsálembe (Mt 21,1-9) és e között a szakasz között! Az Úr érkezése, hogy ilyen Adysan fogalmazzak (nem sokkal költészet napja után), mennyire másmilyen lehet, mennyire sokféle lehet! Mert mind a kettőben az Úr érkezik meg. Az igehirdetési alapigénkben az ítéletet hozza, amely kérlelhetetlen, a virágvasárnapi történetben, az oltár előtti igénkben pedig kegyelmet és örömet hoz! Mégis milyen sok kapcsolódási pont van a két történet között! Bár az ószövetségi a kivonulás (Egyiptomból), a másik pedig a bevonulás (Jeruzsálembe) igéje, mégis mind a kettő a szabadulásról szól! Mert amíg az Izrael népe az Isten ítélete által szabadult meg a rabszolgaságból, addig mi az Isten kegyelme által szabadulunk meg a bűn fogságából Jézus Krisztus által.

Ha egy kulcsfogalmat akarnánk keresni, amely mind a két történetnek a középpontjában van, akkor az az engedelmesség kell hogy legyen. Mai igénk nem egy horror történet. Nem azért van, hogy félelmet keltsen, és aztán mikor lesújt az ítélet Egyiptomra (és nem ránk), akkor meg megkönnyebbülést, hozzon, hogy „de jó hogy én megúsztam”. Nem. Hanem arra akar rávilágítani, hogy Isten felé a sok-sok viszonyulásunk között nem felejthetjük el az egyik legszorosabb kapcsot, amely a engedelmesség. Nem a vér, mint olyan, volt az, amely megmentette az izraeli elsőszülötteket az Úr ítéletétől, hanem az, hogy a nép engedelmeskedett az Isten akaratának, független attól, hogy mi volt a kérés! A fáraót és Egyiptomot sem azért büntette meg az Isten, mert rabszolgákat tartottak, hanem azért, mert mikor az Úr ennek véget akart vetni, akkor a fáraó nem engedett az Istennek. A nép engedelmessége és Egyiptom engedetlensége a két oldal.

És a virágvasárnapi történetben, Jézus bevonulásában is az engedelmesség a kulcsfogalom. Pál apostol ezt írja: „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,6-11) – ezt a gyönyörű szakaszt Krisztus-himnusznak nevezzük. Középpontjában az alázat és az engedelmesség van. Milyen furcsa valakit azért dicsérni, dicsőíteni, himnuszt mondani róla, mert engedelmes. Pedig itt ez történik meg. Krisztus, az emberek és az Atya iránti szeretete táplálta, engedelmességének a diadalát „énekli meg” Pál.

Az ember mindig húzza a száját, ha meghallja ezt a szót: engedelmesség. Nem kevés történelmi tapasztalat táplálja az ellenérzésünket ez iránt a fogalom iránt, egyházon belül és kívül egyaránt. Hányszor hangzott el az évezredek során: „Én csak engedelmeskedtem. Én csak parancsot teljesítettem.”; vagy „Én csak azt csináltam, amit mondtak!”; vagy „Muszáj volt engedelmeskednem”; stb. De minden bizonnyal a saját életünkből, múltunkból is tudnánk számtalan példát hozni, mikor egy főnöknek, tanárnak, erősebb akaratnak engedelmeskedni kellett, legjobb meggyőződésünk, véleményünk, vagy éppen értékrendünk ellenére. Az ember ilyenkor önvesztést él meg, és meghasonul önmagával. Ez tragédia!

De! Isten nem ember. Isten nem is olyan mint az ember, csak még hatalmasabb. Nem Zeusz, vagy Apolló, vagy más olyan kitalált „isten”, aki pont olyan mint az emberek, csak valami oknál fogva örökké él és nagyobb a hatalma. Isten Isten. Márpedig az a szerető Isten, akit a Biblia bemutat nekünk, akinek Krisztus a végsőkig engedelmeskedik az az Isten nem gonosz! Márpedig, ha az Isten nem gonosz, azaz jót akar nekem és neked is, akkor a legjobb és a legtöbb, amit tehetünk, hogy engedelmeskedünk az akaratának. És nem azért mert muszáj, hanem mert én akarom! Mert tudom, hogy az életem, a dolgaim, a döntéseim, a családom és mindenem az ő kezében van a legjobb helyen. És azért is mert jó így is kapcsolódni őhozzá! Jó, ha tudatosítjuk ezt újra és újra magunkban, különösen nagyhét küszöbén, amikor Krisztus az engedelmesség példáját hozza elénk! És nem is csak hozza, hanem odaéli elénk!

Legyen ez a nagyhét az Isten akarata tudakolásának ideje! Istenem mit akarsz az életemmel? Mi a terved velem? Merre menjek? Hogyan tegyem? Mutasd meg nekem, hadd engedelmeskedhessek akaratodnak! Ámen