Irgalom és babgulyás (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2019.09.15.)

textus: Zak 7,9-14

„Ezt mondja a Seregek URa: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! 10Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nincstelent ne sanyargassátok, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!

11De ők nem akartak figyelni, sőt lázadozva hátat fordítottak, és bedugták fülüket, hogy ne halljanak. 12Szívüket gyémántkeménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek URa küldött lelke által a régebbi prófétákkal. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek URa. 13Nem hallgattak rá, amikor ő kiáltott, ezért így szól a Seregek URa: Én sem hallgatom meg őket, ha hozzám kiáltanak. 14Szétszórtam őket valamennyi nép közé, akiket nem ismertek, az ország pedig pusztán maradt utánuk, senki sem járt arra. Így tették pusztává a gyönyörű országot.”

Szeretek főzni. Olyan jó látni, hogyan a különböző összetevők, hozzávalók egységes egésszé állnak össze. Meg enni is szeretek. Ez utóbbi kevésbé filozofikus, de annál igazabb… Nagyon korán érdeklődtem a főzés iránt. Azt hiszem, olyan tíz éves lehettem, amikor egy vasárnapon megkérdeztem a nagymamámat, hogy hogyan készítette el a borsófőzeléket (ami az ebéd volt), mert meg akarom tanulni hogyan kell. Le is írtam egy füzetbe. Mondjuk, azóta sem főztem borsófőzeléket soha… De sok minden mást igen.

Sok jó emlékem fűződik a főzéshez, de van egy nagyon rossz élményem is. Gimnazista koromban a barátaimmal nagyon sokat voltunk együtt, főleg jó időben. Mindig mentünk valahova, a Tiszára, a Holt-Tiszára, vagy valamelyikünk valamely rokonának nyaralójába. Ilyenkor rendszerint főztünk, vagy sütöttünk valamit szabad tűzön. És általában én főztem. Azon a tragikus napon is én főztem, babgulyást. Minden szépen alakult, már előző nap beáztattam a babot, ott helyben előkészítettünk a zöldségeket, a kolbászt, meg amit kellett, és felraktuk a bográcsot. Főztük, főztük – de, aki szokott főzni tudja – hogy a babgulyás nem két perc. Én valamiért elmentem onnan, aki pedig a tűzfelelős volt, úgy gondolta, hogy ideje egy kicsit bekeményíteni, és jó alárakott a bográcsnak, hogy hamarabb készüljön el. Odaértem, megláttam, azonnal szétkotortam a tüzet, de már késő volt. Az egész délelőtti munkánk odalett… Ugyanis a babgulyás odaégett, de nagyon. Soha sem felejtem el. Úgy vittük a bográcsot az utcavégi szemetes konténerhez, mintha temetésen lennénk. Szószerint sírva kapartam ki az egészet a szemétre. Pedig minden olyan jól indult és csak egy, egyetlen egy dolog, egy rossz mozdulat és mindez hiába.

A mai igénk valami nagyon hasonlóra akar figyelmeztetni. Amikor egy újabb munkaévben, tanévben valami újat kezdünk, akkor az nagyon sok összetevőből áll össze. Oda kell figyelni a sok apró részletre, hogy minden klappoljon. A tanszerek, a ruhák, az időbeosztás, stb. Ezen felül, pedig, amikor újat kezdünk, akkor nem egyedül tesszük meg ezt, hanem mindig közösségben. Ott van család, amelynek újra fel kell venni a hétköznapi dinamikát, és persze ott van az iskolai, munkahelyi vagy a gyülekezeti közösség, melynek részei vagyunk. És ezekben a közösségekben mi egy vagyunk a sok tag között. Fontosabb, kevésbé fontosabb tagjai, de azok.

És bizony minden, amit teszünk az hatással van az egészre. Alaptétele a csoportdinamikának, hogy egy közösség, egy kapcsolati háló sokkal több, mint tagok összessége. És mindenki mindenkivel kapcsolatban van. Ha valamelyik tagnak jó, akkor ez pozitív hatással van az egész közösségre, és ha valakinek rossz, vagy valaki romboló módon viselkedik valamely más csoporttárssal (osztálytárssal, kollégával, stb.), akkor ez az egész közösségre hatással van, nem csak arra az adott személyre. Mert mindennek, amit teszek mondok, annak következménye van.

Zakariás próféta, aki lejegyezte a mai igénket, egy olyan korban élt, amikor Isten népe éppen újraépíteni akarta magát. Egy nagy háború után, deportálás és idegen földön való élet után, éppen csak elkezdődött valami új. És bizony ebben az újrakezdésben érdemes volt lefektetni a „szabályokat”. Csak, hogy mindenki tudja mihez tartani magát. Az Úr megüzeni, hogy az a nehéz időszak, ami már mögöttük van, nem a véletlen műve. Azért történt mindez, mert a nép nem hallgatott az Úrra. Pontosabban, a nép jó része nem hallgatott Istenre. És ennek eredménye lett. Mégpedig nem jó eredménye. Sokan az Úr útján jártak, de voltak, akik nem, és ez hatással volt a nagy egészre, a népre, és ezért – csakúgy mint a babgulyás – oda lett minden. Ez pedig int bennünket is, hogy figyeljünk oda az Istenre. Nem arról van szó, hogy az ÚR mennydörgéssel és villámmal, vagy valami tragédiával fenyeget bennünket, hanem arról, hogy Isten szava szól hozzánk: „Erre menj! Így csináld!” Ha pedig negligáljuk az Isten szavát, aki a jó utat mutatja, akkor annak is meg vannak a következményei. Minden mást csinálhatunk jól, de – ahogyan a zsoltár írja – „Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök.” (Zsolt 127,1)

De mégis mit kell tennem, hogyan kell élnem egy közösségben? Hogyan tudok jó munkatárs, osztálytárs, stb. lenni. Erre is ad választ a mai igénk: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nincstelent ne sanyargassátok, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” Van egy mondás, nem tudom pontosan hogyan hangzik, de valami ilyesmi: „Ha meg akarod tudni, hogy milyen egy társadalom igazi arca, nézd meg hogyan bánik az elesettjeivel!” Az özveggyel, az árvával, a jövevénnyel, a nincstelennel… Érdemes körülnézni.

Hogyan forduljak hát oda a másik emberhez, az embertársamhoz legyen az elesett vagy sem? Erre nagyon rövid, de annál velősebb választ kapunk: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!” Szeretet és irgalom. Csodálatos habarcsok ezek, melyek össze tudnak tartani egy közösséget és a legjobb gyógyszerek, ha baj van. De vajon tudjuk-e, hogy mit jelentenek? Talán a szeretet az megy, de mi az, hogy „irgalom”? Nem kegy gyakorlása, hogy „na jól van, legyen, ha már annyira nyomorult vagy!”. Nem! Az irgalom a szeretetből következik. Ugyanis az irgalom nem más, mint az együtt érző szeretetből fakadó cselekedet. Ahol szükség van ott segíteni, ahol bánat ott vigasztalni, ahol elesettség ott felsegíteni.

Ha ezen az úton járunk, akkor nem lesz baj, akkor nem lesznek közösségeink olyan, mint az odakozmált babgulyás, hogy sok jó ember van benne, de mégis oda.

De tudnunk kell azt, hogy ez nem egyfajta mismásolás, nem a dolgok szent elkenése. Nem szemünk eltakarása, vagy a fejünk homokba dugása! Ez nem jelenti azt, hogy nem látunk tisztán. „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!” „Igazságos ítéletet hozzatok”- „Lássátok az igazságot és így legyetek irgalmasok és így szeressetek.” Micsoda nagyszerű dolog az, ha valaki képes az igazság tudatában odafordulni azokhoz is, akik (úgy érzi) nem érdemlik meg! Milyen fantasztikus gyógyulás az, hogy a legváratlanabb helyről jövő irgalom forrásai lehetünk! Mert családjainkba, közösségeinkbe a gyógyulást és megtartó erőt nem a puszta igazság, de nem is mindent bagatellizáló, vak majomszeretet hozza el, hanem az igazság és az irgalmas szeretet együtt! Így legyen! Ámen