Krisztus és az űrruha címkéje (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap, 2019.09.22.)

textus: Deut (5Móz) 10,14-11,1

„4Íme, az ÚRé, a te Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden, ami rajta van. 15Mégis csak a te atyáidat kedvelte meg az ÚR, őket szerette, és az ő utódaikat, titeket választott ki valamennyi nép közül. Így van ez ma is.

16Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé keménynyakúak! 17Mert Istenetek, az ÚR istenek Istene és uraknak Ura. Ő a nagy, erős és félelmetes Isten, aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni, 18aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. 19Szeressétek hát a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban! 20Az URat, a te Istenedet féld, őt tiszteld, hozzá ragaszkodj, és az ő nevére esküdj! 21Őt dicsérje éneked, mert ő a te Istened, aki azokat a nagy és félelmetes dolgokat tette veled, amelyeket saját szemeddel láttál. 22Atyáid hetvenen voltak, amikor Egyiptomba mentek, most pedig úgy megszaporított téged Istened, az ÚR, mint égen a csillag.

1Szeresd az URat, a te Istenedet, és tartsd meg mindenkor, amit ő elrendelt: rendelkezéseit, törvényeit és parancsolatait!”

Nekem mindig is problémát okozott a ruhavásárlás. Egyrészt mert nem vagyok konfekcióméret, másrészt pedig mert igen magas vagyok. Egy nadrág például, ha combban jó, akkor derékban bő, ha derékban jó, akkor a szára hossza rövid stb. De azt hiszem, hogy nem vagyok egyedül ilyen jellegű problémákkal… Így, ha találtam egy megfelelő ruhadarabot, akkor azt nagyon meg kellett becsülni, és legalább kettőt kell venni belőle, mert ki tudja, hogy mikor találok még egyet, ami jó lesz rám. Persze, a megbecsülés kissé mást jelentett legénykoromban, ahhoz képest, ami a házasságom után következett. Egyetem alatt pl. egy mosás úgy nézett ki, hogy fogtam az összes szennyest, beraktam a koleszban lévő szakadt Hajdú mosógép valamelyikébe – praktikusan abba, amelyik éppen működött – rászórtam valamilyen random mosóport, amit éppen találtam a boltban, és 60 fokra beállítottam, aztán hadd menjen! Nos, el tudjuk képzelni ennek az eredményét. Bár el kell mondanom, hogy korán sem volt annyira vészes, mint hangzik. A másik dolog, amit mindig megtettem egy ruhával, hogy azonnal kivágtam a címkét, amint lehetett. Ugyanis rettentően zavart. Különösképpen is a pólókban. Kilóg és nyomja a nyakamat. Ezek után pedig (mivel nem olvastam el a címkéket, vagy ha igen, akkor gyorsan el is felejtettem) ha akartam volna sem tudtam volna helyesen válogatni a ruhadarabjaimat a mosáshoz. De igazából nem is akartam… Aztán ez megváltozott. Ugyanis a házasság után értelmet nyertek a címkék, és valamivel cizelláltabbá vált ruhatisztítás. És persze (a kényelmetlenség ellenére) elfogadtam, hogy benne maradjon a ruhában a címke, mert akkor tudjuk, hogy a ruha melyik csoportba tartozik: 40-60-90 fok, kézi mosás, lehet e vasalni, vagy vegytisztítani, stb. A ruha tulajdonságai a címke által nyilvánvalóvá válnak.

Pál apostol írja: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3,27) Akik Krisztusban vannak, akik a Krisztus akarják követni, azok Krisztust magukra öltik, mint egy „ruhát”. De nem abban az értelemben, hogy bármikor le lehet vetni, amikor éppen nem kényelmes, és ami bármikor lecserélhető, hanem inkább úgy mint az űrhajósok az űrruhát. Ha az űrben vannak, akkor a ruha jelenti az életet, a létezés alapját. Ugyanúgy a (valódi) keresztény ember számára a Krisztus jelenti – az ő tanítása, szolgálata, élete, a vele való közösség – a létezés alapját. Nem levethető módon, hanem megmentő módon.

És ha ennek a „ruhának” lenne címkéje, akkor az akár a mai alapige is rajta lehetne. Furcsa persze, hogy éppen egy ószövetségi igére mondom ezt, miért nem egy evangéliumira, de majd mindjárt kiderül.

Szintén Pál írja: „Isten nem személyválogató” (Róm 2,11) És valóban nem. Nem személyválogató, de csoportválogató viszont igen! „Íme, az ÚRé, a te Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden, ami rajta van. Mégis csak a te atyáidat kedvelte meg az ÚR, őket szerette, és az ő utódaikat, titeket választott ki valamennyi nép közül. Így van ez ma is.”-írja a mai igénk. Igen, az Ószövetségi időkben a zsidó nép volt Isten választott népe. És valamilyen szinten persze ma is azok. Az oltár előtti ige (Lk 17,11-19) azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy valami megváltozott. Azt olvassuk, hogy Jézus 10 leprás embert gyógyított meg, de csak egy volt, aki visszatért hozzá, és dicsérte az Istent a gyógyulásáért. Ez az egy pedig egy „idegen” volt, ahogyan Jézus mondta, azaz nem zsidó, külföldi. „Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” (Lk 17,19) Ezekkel a szavakkal bocsátja el Jézus. Mi tartotta meg ezt az idegent? A hit. És mi volt ennek a jele? Az, hogy Jézussal kapcsolatban akart maradni azáltal, hogy visszatér hozzá, hálát ad, és… hogy „fennhangon dicsőítette Istent” (Lk 17,15).

És erre nagyon rímel a mai ige középpontja is. Ugyanis, ha lelki Krisztus-ruhának, amit magunkra öltünk, öltöttünk, lenne címkéje, akkor ez biztosan rajta lenne! Mármint az Isten-dicséret. „Őt dicsérje éneked, mert ő a te Istened”- írja a mai igénk. Az, aki képes dicsérni az Istent, aki őszintén tudja dicsérni és magasztalni az Isten, az biztosan hozzá tartozik! Mert, lehet az embernek hite az Isten létezésében, tudhat kérni is tőle, de szívből dicsérni az Istent csak az tudja, aki Krisztust követi.

Az Isten dicsérete pedig nem alap nélküli dolog. Nem egy üres formula, hanem szívből jön. Miért tud szívből jönni? „Őt dicsérje éneked, mert ő a te Istened,” - eddig olvastuk, a szentíró pedig így folytatja - „aki azokat a nagy és félelmetes dolgokat tette veled, amelyeket saját szemeddel láttál.” Milyen jó, hogy az Isten nem hagy bennünket tapasztalat nélkül! A hit nem (feltétlenül) a tapasztalatokra épül, de mindenható Isten végtelen irgalmában úgy látta jónak, hogy tapasztalatot is adjon nekünk! Olyat, amiben saját szemünkkel láthatjuk, fülünkkel hallhatjuk, tapinthatjuk, ízlelhetjük az Ő jóságát, munkáját. Mégpedig úgy, hogy az – nem egyszer – túlmegy minden emberi határon, várakozáson, esélyeken, akár még a természeti törvényeket áthágó módon is.

Láthatjuk hát, hogy az Istenhez tartozás, mely Krisztusban és Krisztus által valósul meg, már nem függ a származástól. Hanem mitől függ? Attól, hogy kapcsolatban vagyunk-e vele vagy sem. És aztán ennek a kapcsolatnak a gyümölcsei szépen egymás után felkerülnek a Krisztus-ruhánk címkéjére:

1. „Az URat, a te Istenedet féld, őt tiszteld, hozzá ragaszkodj”

2. „tartsd meg mindenkor, amit ő elrendelt: rendelkezéseit, törvényeit és parancsolatait!”

3. „Szeressétek hát a jövevényt”

Ezek azok, amiket igénk felsorol. Az Isten szeretete, tisztelete, az ő szavának komolyan vétele és az kiszolgáltatottakhoz való odafordulás. Ezek azok, amik ott kell, hogy legyen minden Krisztus követő lelki ruhájának címkéin. Az Úr adja meg, hogy ez a címke soha ne legyen kivágva, és soha ne fakuljon ki az évek alatt! Ámen