János és a használati utasítás (prédikáció, Karácsony utáni vasárnap, 2020.12.27.)
textus: Jn 20,30-31
„30 Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. 31 Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.”
Már évekkel ezelőtt volt, amikor úgy döntöttünk a felségemmel, hogy új franciaágyat kell vennünk a régi helyett. Ki is nézte a feleségem, akciós is volt, és így vásároltuk meg a mai napig is használatban lévő ágyunkat,… lapra szerelve! Ez utóbbi azért fontos információ (mármint, hogy lapra szerelve vettük), mert ugye – minden nemi sztereotípiát megtámogató módon – nekem, mint férfinak, volt a kötelességem, hogy összevarázsoljam a részekből az egészet. És bizony időkorlát is volt, mert a régi ágyat már szétszedtem, úgyhogy estig össze kellett rakni az újat, ha aludni akartunk valahol.
Fogtam kibontottam a darabokat. Megtaláltam a összerakási kézikönyvet, avagy a használati útmutatót, és azzal a mozdulattal a sarokba vágtam. „Nehogy már valaki meg akarja nekem mondani, hogy hogyan rakjam össze a hitvesi ágyunkat!” Körülbelül egy fél órányi „sakkozás” után előbányásztam a sarokból az alkatrészek, csavarok és dobozmaradványok alól a használati utasítást, mert nem hogy ötről a hatra, de egyről a kettőre sem jutottam.
A karácsony utáni vasárnap (ha van ilyen az adott évben, mert nem mindig jön ki így a naptár) János apostol és evangélista ünnepe. (Megjegyzés: Ezt sajnos tévesen mondtam a prédikációban. Nem a karácsony utáni vasárnap János evangélista ünnepe, hanem december 27. De mivel ez most egy napra esik, így pont jól jött ki a dolog. És ez persze nem befolyásolja érdemben a mondanivalót.) A bizonyos ifjú és szeretett (Jn 13,23) tanítvány, aki egyedüliként az apostolok közül, ott volt a kereszt alatt, Jézus utolsó pillanataiban, akire Jézus az édesanyját bízta, és aki – a hagyomány szerint – írásba foglalta a negyedik evangéliumot, amit mai napig az ő nevével (is) illetünk (János evangéliuma) és amelyből a mai igénk is származik. Őt, egyrészt, a szeretet apostolának szokták nevezni, mert nagyon sokat beszél az Isten szeretetéről, másrészt pedig ő a különc evangélista, aki nagyon más szemszögből nézi a dolgokat. Mátét, Márkot és Lukácsot – a többi evangélistát – szinoptikusnak nevezzük, ami görögül (az Újszövetség nyelvén) annyit tesz, hogy „együttlátó”. Ők kb. ugyanúgy írták le a jézusi történetet. Lukács még hozzá is teszi, hogy ő „történészi” attitűddel dolgozik (Lk 1,1-4). Velük szemben Jánost nagyon is más vezérelte. (Ez nem azt jelenti, hogy a szinoptikus evangéliumok rosszak. Nem rosszabbak, vagy jobbak, hanem mások!) Jánosnak más írási és szerkesztési elve volt mint a többieknek. Egyetlenegy dolog vezérelte őt! És ez a bizonyos elv a mai igénkben van írásba foglalva: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.”
János egészen egyértelműen kinyilvánítja az evangélium (majdnem) legvégén, hogy a cél az, hogy megörökítse azt, ami a hithez „szükséges”! Nála nem az a lényeg, hogy pl. minden időrendben legyen, ami történt, vagy éppen a legapróbb részletekig ki legyen fejtve, stb. Nem. A lényeg az, hogy „higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia”! És ezt a mondatot nyugodtan kiemelhetjük, és megtehetjük az egész Biblia mottójának is: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” Tehát valójában ez mondat nem más, mint a Biblia – zanzásított –használati utasítása! Ez a mondat nyilvánvalóvá teszi, hogy mi a Szentírás célja: a Krisztusban való hit és az ebből fakadó (örök) élet! (Zárójelben jegyzem meg, hogy annál is inkább mondhatjuk ezt, mert itt ebben a szakaszban használja először az Újszövetség egyik könyve magára azt a szót, hogy „biblia”, pontosabban „büblosz”. Tudniillik a „biblia” szó „könyveket” jelent többesszámban. Itt a „büblosz”, könyv [egyesszám] szerepel.)
Sokan próbálják meg másra használni a Bibliát, mint ami. Próbálják receptes könyvként használni: „No, csapjuk fel, aztán olvassuk ki belőle, hogy mit, hogyan kell csinálni!” És valóban, sok mindenre van válasz, cselekvésre buzdítás a Bibliában, de NEM ez a célja! Sokan próbálják történelemkönyvként használni: „Márpedig, ha a Biblia ezt írja, hogy ekkor és itt történt, akkor az úgy van.” És igen, nagyon sok történelmi eseményről tanúskodik a Biblia, de NEM ez a célja! Sokan próbálnak meg alapot találni benne mindenféle ideológiához. „Na, ez van a Bibliában, így csinálják, akkor mindenkinek így kell csinálnia, ha ide akar tartozni!” És valóban, a Bibliában sok helyütt olvashatunk azokról a jellemzőkről, amelyek összekötik az Istenhez tartozókat. De a Bibliának még csak EZ SEM AZ ELSŐDLEGES CÉLJA! Hanem mi? Az, hogy „higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.”
Amikor keresztény emberként a Bibliát olvassuk, akkor érdemes nem a sarokba hajítani azt a használati utasítást, mert aztán nem fogunk vele eljutunk ötről a hatra, azaz nem fogunk növekedni fejlődni a hitben. De persze, használhatjuk másra is, csak éppen nem lesz olyan, mint kellene. Olyan ez, mintha vennénk egy láncfűrészt és kapálni kezdenénk vele. Ha nagyon kitartóak vagyunk, akkor eljutunk valameddig, csak éppen minek! A kapa kapálni a láncfűrész fát vágni való!
Hogyan olvassuk hát a Szentírást? Elsősorban, mint az Istenhez való kapcsolódás (hit) eszközét. Egy olyan eszközt, amely által az Isten meg akar bennünk szólítani a mindenkori jelenünkben, a mindenkori mostban! És hogyan tudjuk jól értelmezni? Hát úgy, hogy mindent a Szentírás középpontjához Jézus Krisztushoz mérünk és kötünk! Nem a betűk, a szavak, az írásjelek, hanem maga Jézus az eredője, célja és ereje is a Szentírásnak! Így legyen! Ámen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése