A remény él először - Róm 14,7-12 (prédikáció, Reménység vasárnap, 2021.11.14.)
textus: Róm 14,7-12
„7 Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 8 mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 9 Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. 10 Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé. 11 Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten.” 12 Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek.”
Ki szokott a jelenlévők közül sportot nézni? […] Őszinte leszek, régebben én csak küzdősportot néztem, és manapság már azt sem. És amit sokáig nem értettem a sportnézéssel kapcsolatban, az a szurkolás. Felfogtam, hogy fontos dolog az, hogy ha szurkolok egy személynek vagy csapatnak, akkor ott én ismeretlenül is egy közösség része vagyok, identitást adhat a Fradi, az UTE, a Manchester, a Real vagy a Telekom Veszprém, stb., de azt egyszerűen nem értettem, hogy egy csapatnak, vagy más sportolónak mitől lesz jobb, ha én kiabálok a TV előtt, talán egy földrésznyire az adott sporteseménytől, hogy „Ez az, vigyed, gyerünk!” vagy „Fúúúúj, szemüveget a bírónak!” stb.
Nem értettem egészen eddig a hétig. Ugyanis, erre az igehirdetésre készülve jutott el a tudatomig az, hogy miért is fontos szurkolni szerintem. Azért mert a TV előtti szurkolás tulajdonképpen azt jelenti, hogy akkor is akarok tenni valamit, amikor nem tudok tenni semmit. Mert nagyon-nagyon akarom azt a valamit (például azt, hogy a csapat nyerjen). Remélem mindenki pontosan tudja, hogy ha hangosan kiabálok a TV előtt, akkor azt nem hallják a pályán, és bár nincsen ráhatásom az eseményekre, mégis emelem a hangerőt, mert tenni akarok valamit!
Tele vagyunk olyan helyzetekkel az életben, amikor nincsen ráhatásunk az eseményekre. Amikor pl. egy szerettünk elindul autóval, vonattal, repülővel és messzire megy, olyan nagyon szeretnénk vigyázni rá, de nem megy, mert nem lehetünk ott. Vagy amikor beviszek a szervizbe egy mosógépet és szurkolok, hogy meg lehessen javítani, nem kelljen újat venni. Vagy amikor bemegyek a hivatalba, és annyira szeretném, hogy elintézzenek nekem valamit, de vagy sikerül vagy nem, nem rajtam múlik…
A legnagyobb esemény pedig, amire aztán tényleg nincsen ráhatásunk az az üdvösség! „mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé”- írja a mai igénk, és ezzel kapcsolatban (főleg ott) már hiába akarunk bármit is tenni. Erről beszéltünk a múlt héten.
De akkor mégis mit tudunk tenni? Mit tudunk tenni akkor, amikor nem tudunk mit tenni? Itt jön be az a fogalom, ami a mai vasárnapunknak neve és témája: a remény, reménység. Furcsa és visszás dolog, de általában, ha a reményre gondolunk, akkor mindig van benne valami reménytelen, nem? Akkor beszélünk a reményről, amikor vélten vagy valósan reménytelen helyzetben vagyunk. Éppen ezért lehet az, hogyha jelzőt rakunk a remény vagy a reménység elé, akkor az legtöbbször negatív szokott lenni. Csalfa remény, hiú remény. Van ilyen mondásunk is, hogy „a remény hal meg utoljára”. És mivel a remény az utolsó, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a többi már meghalt, szóval… Nem túl fényes. Vagy ott vannak Csokonai híres szavai:
A „remény” tehát sokszor pont az ellenkezőjét jelenti, mint ami, azaz reménytelenséget.
DE! Van egy jelző, amit a Biblia többször is használ a reménységhez ragasztva, amely egészen más ízt ad ennek a fogalomnak. Ez pedig nem más, mint az „élő reménység” (pl.: 1Pét 1,3). Hogyan lehet egy reménység élő? Úgy, hogy nem passzív, hanem aktív, cselekvő, érdemben hozzá tud tenni a dolgokhoz, és… van ráhatása a dolgok menetére! Na, de arról beszéltünk, hogy mit tudunk tenni, akkor, amikor nem tudunk mit tenni? Most akkor a remény az valami olyasmi, amit mi teszünk? Nyilvánvalóan nem. És a szimpla reménykedés valóban nem több, mint a valami iránti vágyunk gondolatokba, érzésekbe, esetleg szavakba öntése. Csakhogy az élő reménységet nem mi „tesszük”, hanem nekünk van, mert valaki másba vetjük! És ez az élő reménység, pontosabban ennek a reménységnek a mozgatója és cselekvője van a mai igénk középpontjában: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.”- írja Pál. „Az Úréi vagyunk.” ez a nagyon rövid mondat, amely az alapja, mozgatója, üzemanyaga az élő reménységnek. Annak a tudata, hogy bármi is történik, bármi is legyen, mi az Istenhez tartozunk! És éppen ezért mi nem önmagunkban, hanem Őbenne reménykedünk! Ő cselekszik, ő teremt, ő gyógyít, ő jobbít, és bármit megtehet. És, ha ez így van – márpedig így van – akkor ez egy olyan reménység, amely aktívan kitart ebben az életben, SŐT az eljövendőben is!
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a remény meghatározása ez: „Bizalom, hit abban, hogy amit óhajtunk, megvalósul.” Nos, az élő reménységnek nem ez, vagyis nem teljesen ez a definíciója. Mert az élő reménység nem lehet csupán eszköz arra, hogy elérjük amit akarunk. Az Isten nem aranyhal vagy jótündér. Az élő reménység nem az, hogy minden áron bízom abban, hogy amit én akarok, az Isten által megvalósul, hanem az, hogy a szívem kinyitva neki. Beviszem jelenlétébe, amit nagyon-nagyon szeretnék, de aztán mindezt, még az óhajtott cél iránti vágyaimat is a kezébe teszem, az ő hatáskörébe utalom, hogy csináljon azt, amit Ő akar.
Ez nem egyszerű, sőt kifejezetten nehéz feladat. De csakis így juthatunk el élő reménységünk főfő tárgyához, az örök élethez. És, ha az Isten odaadta nekünk Krisztust, akkor bizton reménykedhetünk abban, hogy minden mást is megad, amire szükségünk van, akár ebben az életben, akár az eljövendőben. „Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” Ámen
Nagyon szép prédikáció! 10/10 :-)
VálaszTörlés