A végső határon - Jel 20,11-15 (prédikáció, Ítélet vasárnap, 2021.11.07.)


Az igehirdetés audió verziója:




textus: Jel 20,11-15

11 És láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt: színe elől elfutott a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. 12 És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trón előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. 13 A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki a maga cselekedetei szerint. 14 És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. 15 Ha valaki nem volt beírva az élet könyvébe, az a tűz tavába vettetett.



Hát, azért ez elég súlyos, nem? És ráadásul bátorításnak lett szánva! De ne szaladjunk ennyire előre, hanem lépjünk egy kicsit visszább.

Ilyenkor az év vége felé, különösen is november elején sötétebbek a napok. És itt nem csak a napfényre (annak hiányára) gondolok, hanem úgy belül is. Mindenszentek, halottak napja… Ezzel együtt nem csak a naptári évben, hanem az ezzel párhuzamos egyházi évben is haladunk, és annak végét hamarabb el is fogjuk elérni, hiszen advent első vasárnapjával már az új egyházi esztendőbe lépünk. Ma van az utolsó előtti előtti vasárnap a mostani egyházi évben, és ennek, meg az ezutáni kettőnek (magyarul az utolsó három vasárnapnak) külön neve is van. Mégpedig Ítélet, Reménység, és Örök élet vasárnapja. Ezeken a vasárnapokon mindennek a vége felé fordulunk. A világvége, illetve a magunk földi pályafutása vége felé.

Mit ne mondjak, ez nem egy kellemes téma. Manapság minden arról szól, hogy hogyan NE vegyünk tudomást arról, hogy egyszer mindennek és mindenkinek vége lesz, még nekem is. Pedig a hívő ember számára ez egy alap, sőt, kiindulási pont! Mármint az, hogy a vége felől értelmezem magamat és a világot is. Ez nem valamiféle mazochizmus vagy valami perverz halálvágy, hanem egy olyan látásmód, amit eszkatologikus látásmódnak nevezünk. Ez azt jelenti, amit már előzőleg is írtam – hogy a vége felől értelmezzük az eseményeket. Miért? Mert hitünk szerint a földi életnek a vége, az NEM mindennek a vége, hanem a beteljesedés pillanata! Mert mindaz a szenvedés és mindaz a nehézség, ami most még – a bűn miatterősen meghatározza életünket, az megszűnik és az élet teljessé válik az örökkévalóságban. Ettől nem szeretjük kevésbé ezt az életet, nem siettetjük a végét, de az élet vége felől elsősorban nem a félelem, hanem a remény az, ami ami közelít felénk. De erről bővebben majd a jövő héten Reménység vasárnapján szólunk…

Most azonban arról a kapuról kell beszélnünk, amelyen át kell menni, amikor vagy ez a világ, vagy a mi életünk véget ér. Ugyanis, ahogyan ha egyik országból átmegyek a másikba (ami nem tartozik a Schengeni Övezethez), át kell esnem egy határrendészeti ellenőrzésen, hogy mi van nálam és csekkolják vajon van-e jogosultságom belépni abba a másik országba. Ennek az „ellenőrzésnek” a helye a mennyek országának határán pedig az az esemény, amit úgy nevezünk: utolsó ítélet. Ez az a pont, amikor mérlegre kerül minden, a szavaink, a tetteink, az életünk, az egész „csomag”. Itt dől el minden!

Az ilyen „vizsgahelyzetekben”, az általános iskolai röpdolgozattól az utolsó ítéletig, az embernek mindig rossz érzése van. Legritkábban vizsgázunk úgy, hogy „Én mindent tudok, minden oké. Sima ügy lesz.” És az utolsó ítéletkor nem csupán a tudásomról kell számot adnom, hanem az egész életemről. Bele sem tudunk gondolni, hogy ez milyen esemény lesz majd! Természetes reakció az is, ha minderre rettegéssel tekintünk! „Mi lesz velem!? Elég jó vagyok!? Vajon megugrom azt a bizonyos lécet, hogy ne kerüljek »a tűz tavába«!?” Jogos LENNE ez a rettegés, abban az esetben, ha csak önmagunkban kellene megállni az Isten színe előtt!

Csakhogy! Ebben nem vagyunk egyedül! Azt írja az igénk: „Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint.” A Jelenések egy olyan része a Bibliának amelyben központi szerepet játszanak bizonyos könyvek. János apostol ebben a látomásban (hiszen szinte az egész Jelenések egy nagy látomás) a mennyben és jövőben is jár, talán az időn és téren kívül is, és rengeteg könyv kerül elő, melyet angyalok vagy maga Jézus nyit ki, amelykben meg vannak írva események, tettek, emberi életek… Mai igénkben, mindennek a végén pedig szintén könyvek nyílnak ki. „Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint.” Milyen érdekes, hogy ez a szakasz több könyvet említ pedig nem egyet! Van az „élet könyve” és vannak a „könyvek”, amelyekben a tettek vannak felírva. Ez a kettő (vagy több) pedig nem ugyanaz! És mielőtt nagyon belezavarodnánk itt ezekbe a látomásos könyvekbe, azelőtt hadd mondjam el, hogy nem véletlen ez a megkülönböztetés. János, aki nem csak a Jelenéseket, de evangéliumot is írt, így tudósít Jézus szavairól: Jézus ezt mondja „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Mi következik mindebből, amikről eddig beszéltünk? Az, hogy valóban könyvek fognak nyílni, valóban fel vannak jegyezve a tetteink, az elsőtől az utolsóig, valóban van mindannak következménye, amit az ember tesz, még akkor is, ha most nem úgy tűnik, és valóban ez rettegéssel tölthet el bennünket! DE! Nekünk, akik Krisztust követjük, akik bízunk abban az isteni szeretetben, amely őt elhozta hozzánk és hiszünk abban, hogy meghalt a kereszten és feltámadt értünk, nekünk tök mindegy, hogy mik vannak leírva a tettek könyveiben, mert mi benne vagyunk nem csak azokban, hanem az élet könyvében is, abban a bizonyos „másik könyv”-ben. Mert mi pontosan tudjuk, hogy a magunk tetteiben nem bízhatunk. Nem tudunk olyan hatásos és értékes valutát teremteni tetteinkkel, vagy akár szavainkkal, amellyel bevásárolhatnánk magunkat a mennybe! Egy, egyetlen egy tett volt az, aminek árán ez lehetséges! Ez pedig nem más, mint Krisztus keresztje!

Emlékszünk még mit mondtam az igehirdetés elején? Azt, hogy a Jelenések bátorításul lett megírva? Igen, bátorításul a szenvedő kereszténynek, hogy „sok minden nyomorúságotok lesz, de a végén, a legvégén csak az számít, hogy ott az élet könyve”! Nem véletlen mondta egyszer valaki azt, hogy a halálban az Isten egyik kezéből átvesz a másikba. Itt, ebben az életben is benne bízunk, mert érezzük, hogy másként nem lehet, majd az utolsó napon, az ítélet pillanatában, amikor ott leszünk azon a bizonyos határon és határellenőrzés során megkérdezik, hogy van-e vámolni valónk, akkor semmi mást nem kell és lehet tenni, mint Krisztusra mutatni, és ő ott lesz, akkor is a nekünk, értünk. Ámen

Megjegyzések

  1. Nagyon szép prédikáció, erőt ad ezekben a napokban (is)! Köszönöm, hogy elolvashattam!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)