Ki vár engem? - Róm 8,18-21 (Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap, 2022.07.10.)
“18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. 20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. 22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. 23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.”
Milyen sokarcú dolog a várakozás… Egyrészt nagyon emlékszem, hogy kamaszkoromban mennyire nem szerettem és nem is tudtam várakozni. Teljesen meg voltam zakkanva, ha már öt percet várni kellett valamire vagy valakire. Akkoriban a legnagyobb problémám a várakozással az volt, hogy nem történik semmi. Ma már nincsen így. Sőt! Vannak olyan helyzetek, amikor egyenesen szeretek várakozni. Énidőként élem meg, és azt élvezem a várakozásban a legjobban, hogy nem történik semmi. Végre…! Nem szeretem öregíteni magamat, de lehet, hogy ez már a korral jön.
De a várakozásnak ezer arca van, és azt hiszem, hogy mindannyian tudnánk példákat hozni olyan helyzetekre, amikor várakoznunk kellett, és oly nagyon különbözőképpen éltük meg. Ott van az idegtépő várakozás, mondjuk valamilyen fontos hírre, eredményre. Vagy ott van a reményteljes várakozás, valami szépre. Vagy éppen az izgatott várakozás egy nagy esemény előtt.
Amikor a várakozás eszünkbe jut, akkor általában mindig arra gondolunk, hogy mi várunk valakit, vagy valamit, és a legritkább esetben jutnak eszünkbe olyan szituációk, amikor mások várnak, mondjuk, ránk. Pedig az biztos, hogy nem csak mi vártunk másokra, hanem már mások is vártak ránk számtalanszor. Vajon hogyan vártak ránk? Melyik várakozás-típusba illeszkedett bele a ránk várakozás? Az idegtépő, a szorongó, vagy a reményteljes, örömteli… Ahány szituáció annyiféle lehetőség.
A mai igénk is egy várakozás köré épül. Egy reményteljes és feszült várakozás köré. “a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak [és lányainak] megjelenését”. Na, ezt nem gondoltuk volna! Hogy az egész világ “sóvárogva” vár bennünket (az eredeti kifejezés “feszült várakozást” jelent), Isten gyermekeit? Sok mindent gondoltunk magunkról, de talán ezt nem. Mert - tegyük szívünkre a kezünket - nem úgy tűnik, hogy a 21. század oly nagyon várakozna ránk…!
Pedig így van! Döbbenetes, de így van! És bár ezt maga a 21. század sem tudja még, de legnagyobb és legtöbb, amire szüksége van: az Isten! És az Úr, végtelen kegyelmében, bennünket akar használni az ő hírvivőjének! De nem csupán információ átadásra szólít minket - hogy “van Isten” - hanem konkrét üzenete is van a világ számára! Az üzenet pedig az, hogy “a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk”. Iszonyatos a szenvedés a világban, és az Úr Jézus Krisztusban gyógyítani akar. Az üzenet az, hogy megváltozik a perspektíva, kitágul horizont annak a ténynek a mentén, hogy Jézus Krisztusban az élet több lehet, mint amit fizikai szinten megtapasztalunk, vagy éppen tapasztalni vélünk. És hogy a globális katasztrófa felé sodródó világ (járvány, gazdasági és ökológiai válság, stb.), de az egyéni életek perspektíva nélkülisége, vagy éppen csupán a túlélésre való berendezkedésén túl van még tovább!
Ennek kapcsán jutott eszembe Ady-nak az Élni, amíg élünk c. versének refrénje:
Hát ezt! Hát ezt kezdjük vele! “a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk”
De félreértés ne essék! A dicsőség nem a szenvedés jutalma! A középkortól kezdve sajnos a hatalmasoknak volt ez a nagyon hatékony eszköze arra, hogy a nyomorban és szenvedésben tartott népet kordában tartsák. “Itt szenvedtek, nem baj, mert majd odaát nagy lesz érte a jutalmatok!” Mekkora blaszfémia ez! Nem lehet csodálkozni azon, hogy olyan gondolatok jelentek meg, mint Marx híres mondata, hogy “a vallás a nép ópiuma”. Valóban, sokan megcsúfolva mindazt, amit Jézus értünk tett, illúziókeltő fájdalomcsillapítóként használták(!) a kereszténységet!
De Pál nem ezt írja, nem erre gondolt. Ez a reményteljes dicsőség, amit az Isten felkínál az embereknek (rajtunk, mint hírvivőkön keresztül is), nem a szenvedés jutalma, hanem az Isten reményteljes ajándéka, amely segít megküzdeni bennünket mindazzal, ami itt ér bennünket. Ez nem egy tabletta, amelyik orvosság minden bajra, hanem egy kapcsolat, amit az Isten kínál fel a számunkra Jézus Krisztus által! Ez az a szabadulás, amit Pál úgy fogalmaz meg, hogy szabadulás “a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára”. Mert Isten gyermekének lenni, annyi mint szabadnak lenni! Szabadnak lenni a életet csupán egy szeletében megtapasztaló és megélő materializmustól, és szabadnak lenni a jóra, akkor is, amikor úgy érezzük, hogy “normális” válasz a rossz és a pusztítás lenne, és szabadnak lenni arra, hogy mindezt megosszuk másokkal!
És mindez a szabadságunk a várakozásban szentelődik meg. Elsősorban Isten várakozásában, aki vár ránk, aki várja, hogy közösségben legyünk vele. Aztán a teremtett világ várakozásában, amely “sóvárogva várja” Isten gyermekeinek a jöttét és üzenetét. És végezetül a mi várakozásunkban, amellyel várjuk azt a reménységet, amit az Isten készített el a számunkra: az örök életet!
Remek prédikáció! Azt hiszem, hogy mintha pont erről (is) szólna a kereszténység! ;-)
VálaszTörlés