Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

 textus: Jeremiás 23,23-24.29

“Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is! 24 El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? – így szól az Úr. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? – így szól az Úr. [...] Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr –, vagy mint a sziklazúzó pöröly?”

 

A teljes istentisztelet videója.

 Három nagy tévedés, félreértés van reformáció ünnepével kapcsolatban. Az első, hogy ez az ünnep elsősorban a reformátusokhoz tartozik (valószínűleg az azonos szó gyök teszi), de ez persze nem így van. Erről most ennyit. A másik az, hogy itt mi a szakadást, a különválást ünnepeljük. Ez sem igaz! (Erről prédikáltam anno a reformáció 499. évfordulóján.) Tulajdonképpen sírnunk kellene azon, hogy a reformációnak egyházszakadás lett vége, mert a célja biztosan nem ez volt. A harmadik tévedés pedig az szokott lenni, hogy azt hisszük (a reformáció eseményeiből kiindulva), hogy evangélikus egyházunk ötszáz éves. Ez sem igaz, ugyanis Luther nem egyházat akart alapítani, hanem AZ egyházat akarta megreformálni. Így mi, evangélikusok, mind a mai napig azt mondjuk, hogy nem kiszakadtunk az egyháznak a testéből, hanem mi visszük tovább, annak „tiszta” formáját. Ugyanis az egyházat nem Luther hanem Krisztus alapította.

Sajnos azonban a fent említett tévedések lavinát indítottak el, amely egyre nagyobbra duzzadva nem csak reformálta, de sok esetben deformálta az egyházat, és újabb és újabb szakadásokat indukált, melynek eredménye a mai egyházak, felekezetek, vallási csoportok (nem jó értelemben vett) színes kavalkádja. És éppen ezért van az, hogy a keresztény embernek alapvetően ökumenikusnak kell lennie, azaz az egyházi szervezetek, felekezetek együttműködését kell, hogy munkálja, hiszen az egyház – Krisztus szerinti – alapállapota: az egy pásztor (Krisztus) egy nyáj (Jn 10,16).

Most nem ezeket a félreértéseket ünnepeljük. De akkor mit ünneplünk? „Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is!”- írja le Isten üzenetét Jeremiás próféta. Luther egyik legnagyobb felismerése az volt, hogy a megtérés, az Istenhez való fordulás az nem (csak) egy pontszerű esemény, amikor egy időben és térben meghatározott pillanatban én az Isten felé fordultam, hanem egy életforma. A wittenbergi templom kapujára kiszegezett, híres 95 tételének első számú pontja ez: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Az egész életünket az Isten színe előtt éljük. Nem a helyek, a módszerek, az idő, vagy bármely más földi „viszonyszám” határozza meg az Istennel való viszonyunkat, hanem a személyes kapcsolat Vele. „Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is! El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? – így szól az Úr. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? – így szól az Úr.” Ott vagyunk mindannyian az Isten színe előtt mindannyian, ott éljük a mindennapjainkat, és ez csodálatos dolog, hiszen nem kell, hogy erőlködjünk azon, hogy az Isten figyeljen ránk, hiszen azt teszi folyamatosan.

Persze a nagy kérdés az, hogy mi hogyan fogadjuk ezt! Mert ő Isten mindenütt és minden pillanatban, de vajon én keresztény vagyok-e ugyanígy? Manapság – sajnos – nagyon devalválódott ez a szó: „keresztény”. Mindenre, minden ideológiára, eseményre, helyre, országra, politikai rendszerre rányomják nagybetűkkel, hogy „keresztény”. Pedig a szó azt jelenti: „krisztusi”, vagy tágabban értelmezve “Krisztus-követő”. Vajon a mindig Isten Isten mikor talál engem igazi Krisztus-követőnek, kereszténynek? Hát – és itt most magamra mutogatok – sajnos közel sem mindig… De milyen boldog pillanatok azok, amikor viszont tényleg megtörténik (Mt 24,45-46)! És mivel ez közel sem ment mindig annyira jól mint kellett volna, ezért volt szükséges változtatni. Ezt a változtatást nevezzük reformációnak.

De ne gondoljuk, hogy ez a változatatás ott és akkor volt aktuális, és mi most itt emlékezünk (csupán)! Nem. Ahogyan az Isten akkor is ugyanaz volt, ma is az, ahogyan az ember akkor is az volt, ma is az, és ahogyan akkor sem tudtuk jól fogadni az Istent, igazi kereszténynek lenni, úgy ma sem megy. Így a reformáció üzenete ma is ugyanolyan aktuális, mint 500 éve volt. Változtatni kell! Nekem és neked!

Én a Tisza mellett nőttem fel. Egyértelmű volt, hogy gyerekkorunkban és tinédzserként is minden lehetséges nyári szabadidőt víz mellett töltöttünk. Ennek megfelelően sokat fürödtünk, kenuztunk, homokvárat építettünk, sátoroztunk, nyársaltunk, és… sokan horgásztak is. Én nem, ugyanis nagyon nem értek hozzá, ez valahogyan nekem kimaradt. De a halat szeretem, szóval nem egyszer, nem kétszer volt az, hogy barátok ismerősök kifogták a halat én meg megettem. Ennek mentén, többször is kísérleteztünk, hogy hogyan lehetne a legfinomabban elkészíteni a halat. Az egyik legizgalmasabb alkalom az volt, mikor a Tiszán, az egyik parton, ahol kenuinkkal kikötöttünk, agyagot találtunk. Fogtuk az agyagot és „bepaníroztuk” vele a kifogott halakat. Így tettük be a parázsba. És mire az agyak keményre égett, addigra a benne lévő hal is szépen megsült. Nem tudom, hogy finomabb volt, a mintha hagyományosan, serpenyőbe, vagy tepsibe készítettük volna el, de nekünk baromira ízlett…

De ami miatt, hogy idehoztam ezt az emlékemet, az a fogyasztásnak, a hal elfogyasztásának a módja. Ugyanis, nyilván, az agyag nem ehető. Azt le kell szedni a halról mielőtt megeszed. Sőt! Le kell törni róla! Ahhoz, hogy a hal, a lényeg kibukkanjon ahhoz meg kell szabadulni mindattól, ami körülveszi. A mai igénk így fejezi be: „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr –, vagy mint a sziklazúzó pöröly?” De olyan! Éget és tör! Mert, ahogyan a halnak kell a tűz és kell a kemény agyag, hogy megsüljön és elnyerje azt a formáját, amelyre hivatott, úgy velünk is ez történik az Isten jelenlétében: tűzben edződik és a fölösleges dolgoktól megtisztult „állapot” kell, hogy legyen a Krisztus-követés, az Istennel való kapcsolat.

Mit ünneplünk tehát reformáció ünnepén? Nem a szakadást, nem törést, főleg nem egyházalapítást,… hanem Isten igéjét! Az Ő üzenetét, amely különleges, az egész emberiségre hatásos módon nyilvánult meg 500 évvel ezelőtt. Vagyis, egész pontosan 503 évvel ezelőtt.

És mi a feladat? Hát nem a széthúzás, nem a mindenáron különbözni akarás a többi egyháztól, nem a hamis kereszténység ideológiája mögé húzódás, nem elveink feláldozása: az asszimilálódás és a megfelelni vágyás, vagy éppen kilógni nem akarás, hanem egy: Isten jelenlétében élve igéjében tisztulni és Krisztust követni!

És mi fog történni, ha erre az útra lépünk? Hát az, amit Pál megírt, amit az oltár előtti igében fel is olvastam: „Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek,(...), és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által.” (Ef 2,12-13) Az Isten Úr a közelben és a távolban is, mondja Jeremiás. De miért legyek tőle távol, ha Krisztusban lehetek közel is? Ámen