Van tovább (prédikáció, Örök élet vasárnapja, 2020.11.22.)

textus: Jel 7,9-10.13-17

„9 Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből, amelyet megszámlálni senki sem tudott; a trón előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, 10 és hatalmas hangon kiáltották: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé! […] 13 Ekkor megszólalt az egyik vén, és megkérdezte tőlem: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? 14 Ezt mondtam neki: Uram, te tudod. Ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. 15 Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. 16 Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, 17 mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.”

Az igehirdetés, háttérben hallgatható és letölthető formában:

A teljes istentisztelet videója:

Az ember emlékezete nagyon rövid és ráadásul még szelektív is. És – úgy tűnik – hogy a korral haladva ez csak fokozódik. Ahogyan egyre több és több információt kapunk (egyes kutatások szerint, ma egy hét alatt több információhoz jutunk mint 100 évvel ezelőtt egy egész élet alatt!), és már nem tartjuk olyan értékesnek, ami elhangzik. Sem a kimondott szónak, sem pedig az írásnak (ez utóbbi hiába nem „száll el”) nincsen becsülete. Ezért lehet az, hogy felelős ember, politikusok, influenszerek, a kulturális élet meghatározó alakjai, de akár magánemberek is azt mondanak, amit akarnak, legyen az bármekkora hülyeség, hazugság vagy éppen másokat bántó, rágalmazó kijelentés. Miért tudják ezt megtenni? Mert egy, maximum két hét múlva senki sem emlékszik rá. Ezért lehetett az USA 45. elnöke az aki, mert ösztönösen rájött arra, tök mindegy, hogy mit mond (akár egymással tökéletesen ellentmondó dolgokat, vagy nyilvánvalóan nem igaz állításokat), ugyanis ma már nem kell tartalom, csak kommunikáció. Az információ tartalma teljesen lényegtelen, a lényeg abban van, hogy hogyan és mikor tálaljuk. Hol van már az az időszak, amikor faluhelyen évekig mesélték egy-egy szerelmi affér történetét, és újra és újra hírértéke volt? Ma egy perc a „címlapon” és már jöhet a következő „hír”. Félreértés ne essék! Én nem visszasírom a múltat, hanem jelzem azt, hogy ez a folyamat létezik, és akár tetszik akár nem hatással van ránk.

És bizony a hívő életre is hatással van a felejtés. Elfelejtjük azt, hogy hova is tart az életünk és kitől kaptuk azt. Életünk sok csalódása, vakvágánya, zsákutcája, reménytelensége abból származik, hogy elfelejtjük, hogy ezt az életet az Isten adta a számunkra, és hogy elkészítette számunkra a helyet maga mellett az ő országában. A mai igénk egyfajta emlékeztető, mennyei memo: „Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből, amelyet megszámlálni senki sem tudott; a trón előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltották: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!”- írja János apostol. Az apostolnak mennyei látomása volt, amelyben lehetősége van belepillantani a mennybe, a mennyei istentiszteletbe. A Jelenések könyve, amelyből a mai, a múlt heti és az azelőtti igénk is származik, elsősorban bátorításul írattak meg. Azért, hogy az evilágban élő hívő emberek perspektívát kapjanak. Hogy rádöbbenjünk arra, hogy ez a világ minden, hanem csak egy szelet, egy állomás, ami után még van tovább…

Van tovább. És itt mi is belepillanthatunk a „tovább”-ba. Hatalmas tömeg az Isten előtt, akik mindenhonnan érkeztek, hogy az örök életet az Ő közelségében töltsék el. Mégpedig nem is akármilyen körülmények között. Ezt írja az ige: „Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket,” Azért ez elég jó, nem? Sőt, tökéletes!

Ma örök élet vasárnapja van. Úgy általában ebben az időszakban, de különösen is a mai vasárnapon sokat foglalkozunk az földi élet végével. Éppen ezért sokan azt gondolják, hogy a keresztények valamilyen „halál-várók”. Állandóan csak az élet vége… És igen, valóban sokat foglalkozunk az élet végével. De nem véletlen, hogy a kifejezetten ennek a témának dedikált vasárnapnak (ami ma van) nem az a neve, hogy „halál-vasárnap”, hanem az, hogy Örök élet vasárnapja. Mi nem úgy tekintünk a halálra, mint a teljes megsemmisülés, a reménytelenség, a áthatolhatatlan sötétség, vagy feneketlen és minden elnyelő mélység rettenetére, hanem mint egy átjáróra…, ami hova vezet? Hát pont oda, ahol „Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket”.

Ez azt jelentené, hogy keresztények nem félnek a haláltól? Ó, dehogynem! Mindenki fél a haláltól. De a különbség az, hogy a hívő emberen nem uralkodhat el a félelem, nem a félelemé az utolsó szó, hanem annak a reménységé, hogy abban a tömegben, amit János apostol látott a mennyben, ott nekem is helyem lesz! Sőt, helyem van, hiszen Jézus azt mondta, hogy „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Ez azonban nem „csak” azt jelenti, hogy lehet egy örök életre szóló perspektívám, amelyet Jézus elkészített a számomra, hanem azt is, hogy szükségszerűen nem lehet itt, ezen a világon, teljes az életem. És itt most a „teljesség” fogalmát a „tökéletes” értelemben használjuk. Szóval, nem lehet tökéletes az élet, 100%-os mindig, de az életem egyes területei sem. A boldogságot ugyanis nem lehet „elérni”, hanem törekedni lehet rá. A boldogság ugyanis nem állapot (ahogyan én is nagyon sokáig hittem), hanem irány. Ha jó irányba halad az életem, akkor boldog vagyok és a pohár félig tele tud lenni. Ha rossz irányba haladok, akkor viszont féli üres lesz. Pedig a pohár tartalma egy centit sem változott.

És – kérdezem én – mi lehet jobb irány annál, minthogy „Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (A „Bárány”, ami nagy betűvel van írva, Jézust jelenti.) Ez igen! Ez már egy olyan irány, amely méltán boldogságot adhat!

Sok mindent el lehet szúrni az életben. Mindig is voltak és lesznek is hiányaink. Fiatalként azt érezzük, hogy meg kell váltani a világot, felnőttként csak nyugalomra és biztonságra vágyunk, idősként pedig azt szeretnénk, ha átadhatnánk azt a sok tudást, tapasztalatot, amit szereztünk és hasznosak maradhatnánk egészen a végéig… De az a helyzet, hogy az élet soha nem úgy történik, ahogyan elképzeljük, és aztán meg elmélkedhetünk, hogy mit kell volna másképp… És ebbe az állapotba robban bele János evangélista írása! Micsoda felszabadító üzenet, hogy nem kell tökéletesnek lenni! Micsoda energiákat tud ez felszabadítani! Nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy elég-jók legyünk. Mert annyi elég. Miért? Ugyanis van célom, van perspektívám, amely értelmet és boldogságot tud adni tőlem, teljesítményemtől, anyagi helyzetemtől, társadalmi osztályomtól, sikerességemtől, vagy éppen sikertelenségemtől függetlenül. Mert ezt a célt nem nekem kell „megszülni”, hanem ajándékba kapom. Jézus adja ezt nekem, és benne való hit által lehet az enyém. És ez a cél, amibe János apostolnak lehetősége volt belepillantani, és nekünk is által, ez nem más, mint az örök élet.

És hogy hogyan juthatok el oda? Nos, ez már egy másik igehirdetés témája lesz.