A Lélek szabadsága (prédikáció, EHE, Pünkösd hétfő, 2014.06.09.)

textus: Apcsel 15,6-12

„Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben. Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.

Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodákat tett általuk Isten a pogányok között.”

Ha alkotunk, legyen az bármilyen jellegű, akkor ismernünk kell az alkotás folyamatát. Amikor elkezdünk dolgozni egy munkadarabon, művön, zenén, dolgozaton, építményen, vagy bármi máson, akkor arról is kell egy elképzelésünknek lennie, hogy mit és hogyan szeretnénk. De van úgy, hogy ahogyan halad a munka, az alkotás egy idő után más irányt vesz. Végül pedig valami egészen más lesz belőle, mint aminek szántuk. Én a dalírásnál tapasztaltam meg ezt. Volt egy témám egy hangulatom, ami alapján el tudtam indulni, de aztán valami egészen más, valami különlegesen új jött össze belőle, amire nem is számítottam. És ez az "új" pedig sokszor éppen az ellenkezője annak, amit akartam, de aztán éreztem, hogy így lett azzá, amivé lennie kellett.

Itt is, az alapigében, egy ilyen helyzetről van szó. Egy vita képezi az alapját az egész eseménynek. Mégpedig az a vita, hogy mit kezdjen a gyülekezet az igencsak dinamikusan növekedő pogány hátterű testvérekkel, azokkal, akik nem a zsidó háttérből tértek meg, hanem valamilyen más vallásból, ami tekintve a kor igencsak sokszínű hitvilágát, igen széles paletta lehetett. Különböző vélemények és erővonalak voltak a gyülekezetben, a gyülekezetek vezetőségében, sőt még az apostolok között is.

Ennek, az alapvetően heves felhangú eszmecserének, volt egy pozitív oldala is. Mégpedig az, hogy le tudtak ülni megbeszélni a dolgot. Én már ezt is a Lélek munkájának gondolom. Nem volt ez mindig így. A Galata levélmásodik fejezetében olvashatjuk, hogy a zsidó származású keresztények nem vállaltak asztalközösséget a pogányokból lett keresztényekkel. Úgyhogy az, hogy ez már nem így van, már az is a Szentlélek munkája.

De hogy miért mondtam el az elején ezt az alkotós-más lett mint gondoltam dolgot? Azért mert így kezdődik az igénk: „összegyűltek”. Ez görögül nem más, mint a „συνάγω” (szünagó) ige, amiből a „zsinagóga” szó származik. Itt már nem zsidó férfiak gyűlnek össze, hanem keresztény testvérek. Mennyire nehéz lehetett feldolgozni ezt a zsidó származásúaknak, hogy az alapvetően kultikus, vallási szempontból használt szó (szünagó), most már nem Izrael férfiait, hanem egy kitágított halmazt jelent.

Hiszen ez az alaptétel, az összegyülekezés oka, hogy a pogányok is kaptak Szentlelket. Nem csak zsidóké, vagy egy másik kiválasztott csoporté lehet az ígéret, a Lélek ajándéka/ajándékai, hanem bárkié. Olyanoké is, aki nem Izraelből származnak és akik egészen más utakon közelítettek, mint a megszokott ószövetségi. Nehéz volt feldolgozniuk azt, hogy a Szentlélek jelenléte nem érdem, hanem a szíveket ismerő Isten az, aki bele tudja helyezni a szívbe. Nincsen különbség már zsidó és pogány, nő és férfi, ilyen, vagy olyan ember között. Ez persze nem a mostanság igencsak divatos relativizáló összemosást jelenti, a határok és vonalak összekuszálást, hanem a testvéri, szeretetbeli, Krisztusban való egységet.

Az első (zsidó hátterű) keresztények nem erre számítottak, amikor elkezdték a dolgot. S bár a politikai-katonai messiás képe már nyilvánvalóan nem játszott, de a gondolkodásuk megmaradt a választott nép – Izrael – keretein belül. Ezzel szemben valami egészen tág perspektívát kaptak a Szentlélek által, ami az egész lakott földet jelentette, a végső határáig (vö. Apcsel 1,4-8).

De, mivel nem bírták feldolgozni, ezért megpróbálták valami módon "megzabolázni". Így rá akarták rákényszeríteni a pogány-keresztényekre is a törvény "maradékát". Péter így tette fel a kérdést nekik: „olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” Megpróbáltak valamilyen emberi keretet adni ennek az egésznek, még ha az is az ára, hogy elviselhetetlen lesz.

Testvérek, olyan sokszor beszélünk a Szentlélekben való szabadságról, de nagyon keveset a Szentlélek szabadságáról. Hogy Ő arra fúj, arra megy és azt tesz, amit akar. Ezt a szabadságot próbálták korlátozni, akadályozni egyesek. Mert nem olyan, mint amit megszoktak, nem az amit elvártak, nem az „aminek lennie kellene”, „aminek illene, hogy legyen”. Ez az iga az Isten kísértése, próbára tevése - ezt mondja Péter.

Nem is tudom, már hogy miről beszélek. Egy kétezer éves történetről Izraelben, az első gyülekezetben, vagy pedig mai helyzetről az egyházban?

Milyen jó lenne, ha ma is el tudnánk jutni odáig, hogy leülünk egy asztalhoz, legyen bármilyen durva és szétválasztó egy probléma! Milyen jó lenne, ha nem indokolatlan terheket tennénk másokra, vagy magunk lennénk azzá az egyház hajóján, hanem odaadó, hűséges és szorgalmas matrózokká válnánk, akik be tudják fogni, kegyelemből, a Szentlélek szelét és tudnak ötről a hatra haladni, úgy hogy közben nem veszítik el azt a képességüket, hogy megbízzanak a Lélek szelében, hogy arra viszi őket, amerre szükség van!

És ez a vágy valósággá tud válni. Lehetséges. Igen az. Mert ugyan a Lélek sokszor kivezet bennünket a komfortzónánkból, térben, időben, alkalomban, lehetőségben, gondolkodásban, sőt sokszor teológiailag is, de mindig megerősíti és bizonyságot tesz arról, hogy mindez nem hiábavaló és – legfőképpen – lehetséges. „Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodákat tett általuk Isten a pogányok között.” A vita elcsendesedik és a megoldás már a közelben van, mert a Lélek bizonyságot tesz jelek és csodák által, hogy az ő munkája milyen és merre tart!

Éppen ezért kimondhatjuk bátran, hogy nem lehetetlen a Szentlélek eszközének lenni, nem lehetetlen az ő útján járni és dolgozni. Sokan sokféleképpen akadályozni akarják, de ahogyan tegnapra, pünkösd vasárnapra kiírt ige mondta: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (Apcsel 5,29)

Merjünk hát nagyot álmodni! És merjünk tenni is érte! Lehet, hogy ellenállásba ütközünk, lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, de ha ez a Lélek útja, akkor a Lélek bizonyságot fog tenni mellette. Nem biztos, hogy azonnal, nem biztos, hogy úgy ahogyan mi elképzeljük, de fog!

Egy csak a nagyon fontos, mégpedig az, hogy mindezt krisztusi alapja legyen Isten dicsőségére és emberek üdvösségre. Mert az ő keresztje, az őbenne való hit az, ami közös platformra hoz mindannyiunkat a Lélek által. A Lélek is rá mutat, és ő munkálja a hitet Krisztusban. Mert minden munkának (végezzük azt mi, és/vagy a Lélek), oka és célja nem más mint az Isten országának épülése és minél több ember megmentése. A Lélek Jézusra nyitja a szemünket, hogy lássuk és érezhessük őt mint megváltónkat, megmentőnket.

A pünkösd az alkotó, a mértéktelen és a szabad Lélek ünnepe, ami kiáradt az apostolokra, a pogányokra és ránk is! Szabadon áramoljon át rajtunk és vezessen el bennünket és rajtunk keresztül minél többeket az örök életre!

Ámen