A Kisjézus komfortzónája (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Ötvened vasárnap, 2018.02.11.)
textus: Jn 4,25-30
„25 Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit
Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. 26
Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek. 27 Ekkor
megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal
beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért
beszélgetsz vele? 28 Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a
városba, és szólt az embereknek: 29 Jöjjetek, lássátok azt az
embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a
Krisztus? 30 Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.”
Minden bizonnyal mindenki került már kapcsolatba kicsi gyermekkel. Van/volt saját gyermek, vagy unoka, ismerős, keresztgyerek,
szomszéd, ilyesmi. Szóval most mindenki képzeljen el egy másfél,
de inkább már kettőhöz közelítő kisgyermeket. Hogy fiú, vagy
lány, az mindegy. Mit tudunk róla elmondani? […] Cuki, az biztos.
Van már hangja is. De mégis, mi legjellemzőbb? Hogy megy! Nem
régen tanult meg járni, és az új felfedezés, miszerint egy ember
képes viszonylag könnyen helyet változtatni, teljesen felpörgeti, a
már stabila(bba)n járó piciket! És ha egy gyerek megindul, akkor
aztán… Mindent el kell tenni, amit elér, csukni az ajtókat,
zárni a szekrényeket, de legfőképpen résen lenni! Tudjuk
ugyanis, hogy abban a pillanatban mihelyt szem elől tévesztjük a
picit, abban a minutumban valami iszonyatosan veszélyes helyzetbe
küzdi magát. Csak egy percre nem figyelünk, de már a kanapé
háttámláján egyensúlyozik, vagy felmászott az ebédlőasztalra,
vagy az az erkélyen próbálja a padló és korlát közti résen
átnyomni magát az ötödiken, vagy már a kutya szájában turkál…
Azt hiszem vég nélkül tudnánk sorolni a sztorikat, ilyen és
hasonló helyzetekről, amiket magunk is átéltünk gyermekünkkel,
vagy máséval,… vagy éppen rólunk mesélték.
A mai szakaszunk egy történet befejezése. János apostolra nagyon
jellemtő, hogy szereti dokumentálni Jézus nagy találkozásait,
beszélgetéseit. Hát a mai ige az egyik legnagyobb beszélgetésének
a vége. Jézus egy samáriai asszonnyal beszélget. Csak, hogy
megértsük ennek a jelentőségét: egy samáriai asszony nagyjából
– a kor társadalmi megítélése szerint – a legalja volt. Ez
egyrészt abból adódott, hogy nő volt, tehát a kor férfiközpontú
szemléletét tekintve eleve nem volt túl magas a társadalmi
megítélése. Ráadásul samáriai volt, akiket pedig a zsidók
árulóknak és félpogányoknak tekintetettek. Samária Izrael egy
olyan szakadár néprésze volt, amely – a többség szerint –
nem tartotta meg tisztán a hagyományt és az Isten törvényét
(amiben azért volt igazság). Csak, hogy érzékeljük a dolog
súlyosságát. Egy zsidó ember, ha el kellett jutnia „A”-ból
„B”-be és a legrövidebb út a samáriaiak földjén át
vezetett, akkor hajlandó volt akár napokkal többet gyalogolni,
megkerülve az egész tartományt, nehogy akárcsak egy lépést is
kelljen tennie a samáriaiak földjén! És ráadásul ez az asszony
még a saját népe körében sem volt túl népszerű, tekintve,
hogy (ez a Jézussal való beszélgetésükből kiderül) 5 férjet
elfogyasztott és most egy hatodik férfival él, aki pedig nem a
férje.
Szóval Jézus ezzel az asszonnyal beszélget. Ketten vannak csupán
egy kút kávájára telepedve a déli hőségben. A tanítványok,
akik számára (rendes zsidó férfiként) már a helyszín is embert
próbáló volt, nincsenek itt, mert éppen bevásárolnak. Jézus és
az asszony beszélgetnek, vallási, majd hitbeli dolgokról. Nagyon
mély a beszélgetés, az asszony egyre jobban meg van győződve
róla, hogy Jézus nem csupán egy vándor. Ki is mondja: „Uram,
látom, hogy próféta vagy.” (4,19) De még ennél is tovább
mennek (most nem feladatunk a beszélgetés tartalmának a bővebb
kifejtése), és végül szóba kerül, hogy Messiás, akinek majd el
kell jönnie. „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak
neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” -
mondja az asszony. Erre Jézus válaszol neki: „Én vagyok az,
aki veled beszélek.”
Mondhatni erre a végszóra a tanítványok is befutnak a
bevásárlásból, és ha eddig nem voltak már a plafonon, hát
akkor most már biztosan. „csodálkoztak” -írja János,
de nem merték megkérdezni Jézustól: „Mit akarsz tőle? Miért
beszélgetsz vele?” Azt hiszem, ez igen csak eufemisztikus
leírás. A tanítványok valószínűleg teljesen ki voltak borulva.
„Hogyan tehet ilyet Jézus? Pedig csak egy rövid időre hagytuk
magára! Nem elég, hogy ezen az átkozott területen kell átmenni,
de még le is áll dumálni valakivel, aki idevalósi, sőt…
idevalósi asszony! Ezzel nem csak a vallási tisztaságunkat sodorja
veszélybe, hanem árt az ügynek is. Hiszen ha tényleg az Istenről
akar beszélni a népnek, akkor hogyan várja, hogy bárki
tisztességes ember szóba álljon vele, ha ilyen alja népséggel
kokettál?” Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ilyen és
hasonló gondolatok cikáztak a tanítványok fejében. Az asszony
pedig csapot-papot otthagyva rohant vissza a városba és szólt az
ismerősöknek: „Gyertek nézzétek meg! Szerintem ő a Messiás,
de győződjetek meg róla ti is!”
Nagyon nagy mélysége és sok-sok tanulsága van ennek a
történetnek. Én csak egyet szeretnék röviden kiemelni. Ötvened
vasárnapja van ma, a böjtelő utolsó vasárnapja. A farsang
végével, jövőhéten szerdán, hamvazószerdával indul a böjti.
Ezzel a karácsonyi ünnepkör(nek mondható időszak) utolsó
szakaszait is magunk mögött hagyjuk. A jászol már mögöttünk
van és kereszt felé tart az út. Emlékszünk még másfél-két
éves gyerek példájára a prédikáció elejéről? A tanítványok
valahogyan úgy érezhettek mint a szülők a példámban. „Csak
egy pillanatra hagytuk magára Jézust, és máris oda megy, és
olyat csinál, amit nem kéne!” Milyen önkéntelen ez a reagálás
és milyen tipikus! És pontosan ettől akar megóvni bennünket a
mai ige!
Tudom nem könnyű elfogadni, de Jézus nem a mi szájunk íze
szerint jár el! Nem ő idomul hozzánk, hanem nekünk kell
átformálódni általa. Az egyházi év lehetőséget ad, hogy (a
szó nemes értelmében): Felejtsük már el a „Kisjézust”!
Mert, igen, lesz még lehetőségünk Isten Fiának földre
születésével, és újszülött csodájával foglalkozni a
következő advenben és karácsonyban, de most nem ez a feladat!
Mert ne essünk abba a hibába, hogy megállunk „csupán” a
jászolnál, és gyermek Jézusnál. Ahogyan a földi ittléte alatt
Jézus is felnőtt, úgy a mi Jézus-képünknek is fel kell nőnie.
Jézus nem egy kisgyerek, akinek nekem kell megszabni, hogy mit
tegyen, hogy milyen legyen, hogy meddig mehet. Jézus felnőtt, sőt
Isten Fia! És most (sok minden más mellett) azt kell elfogadnunk:
Jézusnak, a Megváltó Felnőtt Úrnak
a komfortzónája nem egyenlő a miénkkel! Nem mi
vagyunk jogosultak eldönteni, hogy ő mit tegyen, mondjon,
hogyan és kivel, hanem ő az, aki majd utat mutat, teremt
nekünk, és kísér rajta minket! És igen, ha alakulunk és
formálódunk a Mester jelenlétében, akkor bizony lesznek
kényelmetlen, szokásunktól, hagyományainktól, rendszereinktől
eltérő, azt felülíró pillanatok! Bőségesen. És akkor
dönthetünk így is, úgy is. De ha vállaljuk Jézussal az utunkat
árkon-bokron át, akkor olyan tapasztalatokban lesz részünk,
amelyek nem a bizonytalanság, a talajtalanságot fogják
eredményezni az életünkben, hanem örök életre visznek. Ámen
E remek predikacionak most csak az utolso ket bekezdeset emelnem ki, hiszen jo, ha emlekeztetjuk magunkat, hogy:
VálaszTörlés1) "A jászol már mögöttünk van és kereszt felé tart az út."
2) Ha Őt valasztjuk, akkor az orok eletet is valasztjuk!