Nem információ (prédikáció, Húsvét ünnepe utáni 5. vasárnap, 2019.05.26.)

textus: Lk 11,1-4

„1Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni, ahogy János is tanította a tanítványait! 2Ő pedig ezt mondta nekik: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod! 3Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. 4És bocsásd meg bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. És ne vígy minket kísértésbe!”

Még a kilencvenes évek elején nagy hatással volt rám egy film, a Komputerkémek, Robert Redford volt a főszereplésével. Abszolút nem is emlékszem a cselekményre olyan régen volt már. Maga a film 1992-es, de nyilván nem hétévesen néztem meg, hanem pár évvel utána lehetett. Mindenesetre nem is a cselekmény az érdekes, amire nem emlékszem, hanem csak egy két villanás, ami azonban mind a mai napig elkísér. Az egyik egy benyomás, hogy milyen fantasztikus dolog is a számítógép. Akkor, a kilencvenes évek elején, azok az eszközök, amit számítógépként használtunk, körülbelül olyan okosnak számítanak ma mint egy digitális konyhai mérleg… Akkor azonban az űrkorszakkal ért fel. Különösen is, hogy a „rendszerváltás” utáni időszakban, főleg az elején, a vidéki Magyarországon számítógép luxuscikknek számított. Emlékszem az volt a legnagyobb sztár az általános iskolában, akinek volt, ahhoz jártunk fel délutánonként nézni, ahogyan ő játszik valamilyen (ma már nevetségesen primitívnek tűnő) játékkal.

A másik dolog, ami megmaradt a filmből az egy mondat. Tartalmilag idézem: „A ma társadalmában nem a pénz a hatalom igazi forrása, hanem az információ.” A filmben ezt azzal indokolták, hogy az információ önmagában is hatalom eszköze, és nem mellesleg, komoly pénzt is lehet vele szerezni. Ez, akkor, a kilencvenes évek első felében, a keleti blokkban nagyon misztikusan hangzott. Valahogyan ez a tételmondatnak is elmenő szólás belém vésődött, és ahogyan haladtak az évek egyre kevésbé misztikusnak, de ezzel párhuzamosan egyre igazabbnak tűnik.

Mégis azt kell mondanom, hogy azért ezt a mondatot, ha az össztársadamat tekintjük, át kell formálni, így lassan harminc évvel a film után. Ugyanis akkoriban nagyon kevesek számára volt elérhető az információ. Ma ennek az ellenkezőjét látjuk. Szinten mindenhol, ha akarjuk, ha nem, információ ömlik ránk. És már nem is a minőség a lényeg, csak, hogy az áramlás meg ne álljon. Eltömíti lelki-szellemi pólusainkat, alig kapunk levegőt néha. És ami tegnap volt, az már retró…

És ez mindenkire igaz. Ez alól nem lehet kihúzni magunkat, akármennyire is nem mozgunk a digitális térben. Ugyanis az információ nem csak ott, de azon kívül is eláraszt bennünket, legyen az plakát, reklámújság, vagy bármi más.

És mivel az ember egységes egész, hiszen így rakott össze bennünket az Isten, ezért mindez a lelki életünkre, a spiritualitásunkra is hatással van. Ma az imádság vasárnapja van. Hogyan is szoktuk mondani mi az imádság? […] Beszélgetés Istennel (jobb esetben), de legalábbis beszéd az Isten felé (a szkeptikusabbak számára). És mi is a beszélgetés? Kommunikáció, azaz információ átadás és fogadás. Úgy tűnik ez egy nagyon modern, uptodate szelete a vallásos életnek. Információ, információ, információ…

És valóban, az imádság része ez is. De korán sem ez a teljes képlet! „Történt egyszer, hogy [Jézus] valahol imádkozott”. Sokat töprengtem azon, hogy Jézusnak mégis miért „kellett” imádkozni! Hiszen ő tökéletes egységben volt az Atyával földi élete során is. Privát vonala volt hozzá, hogy úgy mondjam. Meg aztán, ha az Isten mindent tudó és mindenható, akkor pontosan tudja, hogy mire van szükségem, aztán meg eldönti, hogy megadja-e vagy sem. „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,8)- ahogyan Jézus fogalmaz. És mégis Jézus imádkozik, és mi is imádkozunk (remélem)! Nos, akkor ez most hogyan van…?

Jézus nem csupán megváltónk, hanem példaképünk és tanítónk is. Ha nem mondott volna semmit az imádsággal kapocslatban, akkor is imádkoznunk kellene, a példájából kiindulva. De, hála Istennek, mondott is. Példája felébresztette a tanítványokban is a vágyat, hogy ők is imádkozzanak. „Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni” Ebből az következik, hogy az imádság nem jön ösztönből, hanem valami olyan, amit lehet tanulni, amiben lehet fejlődni. Nem kell, hogy magától menjen. Hányszor hallottam már azt, hogy „nem tudom mit mondjak az imádságban”, vagy hogy „én nem imádkozom hangosan, mert nem tudok olyan szépeket mondani, mint a tisztelendő úr”, vagy „azt se tudom, mit kérjek, vagy mit kellene mondanom”, stb.

Mindez azért van, mert azt hisszük, hogy az imádság csupán információáramlás Isten és köztünk, hogy – korunknak megfelelően – mindig mondani kell valamit, és mindig jön valami. Ha ez igaz lenne, pontosabban, ha csak ez a fenti állítás lenne igaz, akkor Jézus nem imádkozott volna és nekünk sem kellene. Mégis minek mondjam el az Istennek, amit amúgy is tud? De az imádság (első sorban) nem információáramlás köztem és Isten között, hanem kapcsolat. Ha valakivel kapcsolatban vagyok, ha valakit szeretek, akkor sem akarok mindig mondani valamit, különösen valami újat. Kíváncsi lennék, hogy mondjuk harminc év házasság után tudnak-e valami újat mondani a házasfelek egymásnak. Biztos tudnak, de nem jellemző, és főleg nem ez az, ami összetartja a kapcsolatot. Hát, ez kb. így van az Istennel is. Az imádság nem arról szól, hogy nekem mondanom kell valamit, valami újat, frappánsat, egyedit. Amikor a tanítvány megkérdezte Jézust, hogy hogyan kell imádkozni, akkor nem azt mondta, hogy „mindig pontosan fogalmazd meg, amit szeretnél, találj ki valami újat,...”. Hanem mit tett? Imádságot tanított. Azt az imát, amit ma úgy nevezünk, hogy Miatyánk.

Egy olyan imát, amit szerintem, most, ebben a pillanatban is milliók imádkoznak szerte a világban, és mi is fogjuk nem is olyan sokára. Az ima kapcsolat, idő, amit az Istennel töltök, amiben helye van a saját szavaimmal elmondott imának, a kötött, már meglévő imának, de a csendnek is. Mert nem az információ a lényeg, hanem az együtt töltött idő! Csodálatos példa erre a 136. zsoltár. Ennek a huszonhat sorból álló hálaadó éneknek minden sora, mind a huszonhat így végződik: „mert örökké tart szeretete!”, „mert örökké tart szeretete!”, „mert örökké tart szeretete!”. Miért kellett ezt huszonhatszor elmondani, nem volt elég egy? Nem értette meg az Isten elsőre is? Dehogynem. De ott, akkor az Ő jelenlétében, a zsoltáros számára ez volt az, amivel kapcsolódni tudott az Istenhez! És milyen jó volt ez a kapcsolódás, nem csak egyszer, hanem huszonhatszor!

Ma imára hív bennünket Jézus. Kapcsolatépítésre Istennel. S bár nyilvánvaló, hogy a szavak is fontosak, de kitárt kapcsolódásra kész szív a lényeg! Kérjük mi is Jézus, hogy tanítson bennünket imádkozni. Ámen