Irgalom és babgulyás (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2019.09.15.)
textus:
Zak 7,9-14
„Ezt
mondja a Seregek URa: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és
irgalmasan bánjatok egymással! 10Az özvegyet és az árvát, a
jövevényt és a nincstelent ne sanyargassátok, és ne tervezzetek
egymás ellen magatokban semmi rosszat!
11De
ők nem akartak figyelni, sőt lázadozva hátat fordítottak, és
bedugták fülüket, hogy ne halljanak. 12Szívüket gyémántkeménnyé
tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket,
amelyeket a Seregek URa küldött lelke által a régebbi
prófétákkal. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek URa.
13Nem hallgattak rá, amikor ő kiáltott, ezért így szól a
Seregek URa: Én sem hallgatom meg őket, ha hozzám kiáltanak.
14Szétszórtam őket valamennyi nép közé, akiket nem ismertek, az
ország pedig pusztán maradt utánuk, senki sem járt arra. Így
tették pusztává a gyönyörű országot.”
Szeretek
főzni. Olyan jó látni, hogyan a különböző összetevők,
hozzávalók egységes egésszé állnak össze. Meg enni is
szeretek. Ez utóbbi kevésbé filozofikus, de annál igazabb…
Nagyon korán érdeklődtem a főzés iránt. Azt hiszem, olyan tíz
éves lehettem, amikor egy vasárnapon megkérdeztem a nagymamámat,
hogy hogyan készítette el a borsófőzeléket (ami az ebéd volt),
mert meg akarom tanulni hogyan kell. Le is írtam egy füzetbe.
Mondjuk, azóta sem főztem borsófőzeléket soha… De sok minden
mást igen.
Sok
jó emlékem fűződik a főzéshez, de van egy nagyon rossz élményem
is. Gimnazista koromban a barátaimmal nagyon sokat voltunk együtt,
főleg jó időben. Mindig mentünk valahova, a Tiszára, a
Holt-Tiszára, vagy valamelyikünk valamely rokonának nyaralójába.
Ilyenkor rendszerint főztünk, vagy sütöttünk valamit szabad
tűzön. És általában én főztem. Azon a tragikus napon is én
főztem, babgulyást. Minden szépen alakult, már előző nap
beáztattam a babot, ott helyben előkészítettünk a zöldségeket,
a kolbászt, meg amit kellett, és felraktuk a bográcsot. Főztük,
főztük – de, aki szokott főzni tudja – hogy a babgulyás nem
két perc. Én valamiért elmentem onnan, aki pedig a tűzfelelős
volt, úgy gondolta, hogy ideje egy kicsit bekeményíteni, és jó
alárakott a bográcsnak, hogy hamarabb készüljön el. Odaértem,
megláttam, azonnal szétkotortam a tüzet, de már késő volt. Az
egész délelőtti munkánk odalett… Ugyanis a babgulyás odaégett,
de nagyon. Soha sem felejtem el. Úgy vittük a bográcsot az
utcavégi szemetes konténerhez, mintha temetésen lennénk.
Szószerint sírva kapartam ki az egészet a szemétre. Pedig minden
olyan jól indult és csak egy, egyetlen egy dolog, egy rossz
mozdulat és mindez hiába.
A
mai igénk valami nagyon hasonlóra akar figyelmeztetni. Amikor egy
újabb munkaévben, tanévben valami újat kezdünk, akkor az nagyon
sok összetevőből áll össze. Oda kell figyelni a sok apró
részletre, hogy minden klappoljon. A tanszerek, a ruhák, az
időbeosztás, stb. Ezen felül, pedig, amikor újat kezdünk, akkor
nem egyedül tesszük meg ezt, hanem mindig közösségben. Ott van
család, amelynek újra fel kell venni a hétköznapi dinamikát, és
persze ott van az iskolai, munkahelyi vagy a gyülekezeti közösség,
melynek részei vagyunk. És ezekben a közösségekben mi egy
vagyunk a sok tag között. Fontosabb, kevésbé fontosabb tagjai, de
azok.
És
bizony minden, amit teszünk az hatással van az egészre. Alaptétele
a csoportdinamikának, hogy egy közösség, egy kapcsolati háló
sokkal több, mint tagok összessége. És mindenki mindenkivel
kapcsolatban van. Ha valamelyik tagnak jó, akkor ez pozitív
hatással van az egész közösségre, és ha valakinek rossz, vagy
valaki romboló módon viselkedik valamely más csoporttárssal
(osztálytárssal, kollégával, stb.), akkor ez az egész közösségre
hatással van, nem csak arra az adott személyre. Mert mindennek,
amit teszek mondok, annak következménye van.
Zakariás
próféta, aki lejegyezte a mai igénket, egy olyan korban élt,
amikor Isten népe éppen újraépíteni akarta magát. Egy nagy
háború után, deportálás és idegen földön való élet után,
éppen csak elkezdődött valami új. És bizony ebben az
újrakezdésben érdemes volt lefektetni a „szabályokat”. Csak,
hogy mindenki tudja mihez tartani magát. Az Úr megüzeni, hogy az a
nehéz időszak, ami már mögöttük van, nem a véletlen műve.
Azért történt mindez, mert a nép nem hallgatott az Úrra.
Pontosabban, a nép jó része nem hallgatott Istenre. És ennek
eredménye lett. Mégpedig nem jó eredménye. Sokan az Úr útján
jártak, de voltak, akik nem, és ez hatással volt a nagy egészre,
a népre, és ezért – csakúgy mint a babgulyás – oda lett
minden. Ez pedig int bennünket is, hogy figyeljünk oda az Istenre.
Nem arról van szó, hogy az ÚR mennydörgéssel és villámmal,
vagy valami tragédiával fenyeget bennünket, hanem arról, hogy
Isten szava szól hozzánk: „Erre menj! Így csináld!” Ha pedig
negligáljuk az Isten szavát, aki a jó utat mutatja, akkor annak is
meg vannak a következményei. Minden mást csinálhatunk jól, de –
ahogyan a zsoltár írja – „Ha az ÚR nem építi a házat,
hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába
óvják azt az őrök.” (Zsolt 127,1)
De
mégis mit kell tennem, hogyan kell élnem egy közösségben? Hogyan
tudok jó munkatárs, osztálytárs, stb. lenni. Erre is ad választ
a mai igénk: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és
irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a
jövevényt és a nincstelent ne sanyargassátok, és ne tervezzetek
egymás ellen magatokban semmi rosszat!” Van egy mondás, nem
tudom pontosan hogyan hangzik, de valami ilyesmi: „Ha meg akarod
tudni, hogy milyen egy társadalom igazi arca, nézd meg hogyan bánik
az elesettjeivel!” Az özveggyel, az árvával, a jövevénnyel, a
nincstelennel… Érdemes körülnézni.
Hogyan forduljak hát oda a másik emberhez, az embertársamhoz
legyen az elesett vagy sem? Erre nagyon rövid, de annál velősebb
választ kapunk: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és
irgalmasan bánjatok egymással!” Szeretet és irgalom.
Csodálatos habarcsok ezek, melyek össze tudnak tartani egy
közösséget és a legjobb gyógyszerek, ha baj van. De vajon
tudjuk-e, hogy mit jelentenek? Talán a szeretet az megy, de mi az,
hogy „irgalom”? Nem kegy gyakorlása, hogy „na jól van,
legyen, ha már annyira nyomorult vagy!”. Nem! Az irgalom a
szeretetből következik. Ugyanis az irgalom nem más, mint az együtt
érző szeretetből fakadó cselekedet. Ahol szükség van ott
segíteni, ahol bánat ott vigasztalni, ahol elesettség ott
felsegíteni.
Ha
ezen az úton járunk, akkor nem lesz baj, akkor nem lesznek
közösségeink olyan, mint az odakozmált babgulyás, hogy sok jó
ember van benne, de mégis oda.
De
tudnunk kell azt, hogy ez nem egyfajta mismásolás, nem a dolgok
szent elkenése. Nem szemünk eltakarása, vagy a fejünk homokba
dugása! Ez nem jelenti azt, hogy nem látunk tisztán. „Igazságos
ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!”
„Igazságos ítéletet hozzatok”- „Lássátok az
igazságot és így legyetek irgalmasok és így szeressetek.”
Micsoda nagyszerű dolog az, ha valaki képes az igazság tudatában
odafordulni azokhoz is, akik (úgy érzi) nem érdemlik meg! Milyen
fantasztikus gyógyulás az, hogy a legváratlanabb helyről jövő
irgalom forrásai lehetünk! Mert családjainkba, közösségeinkbe a
gyógyulást és megtartó erőt nem a puszta igazság, de nem is
mindent bagatellizáló, vak majomszeretet hozza el, hanem az igazság
és az irgalmas szeretet együtt! Így legyen! Ámen
Ámen!
VálaszTörlésSőt, tovább megyek: sok csapatépítőn fel lehetne olvasni/meg lehetne hallgatni ezt a prédikációt! :-)