Mi a célod? - Jel 19,6-8 (Nagycsütörtök, 2022.04.14.)

textus: Jel 19,6-8

“6 És hallottam valami nagy sokaság hangját, amely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! 7 Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, 8 és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba: ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.”

Mi az ember számára a legmotiválóbb dolog, ha a célját el akarja érni? Mi ösztönöz bennünket leginkább cél felé? [...] Természetesen maga a cél, hiszen azt akarjuk elérni, azért küzdünk, azért dolgozunk, azért teszünk. Bármilyen ilyen jellegű küzdelemnél (akár sport, akár más) az egyik legrosszabb, ami történhet az, hogy szem elől tévesztjük a célt!

A hívő életben sincsen ez másképpen. Sok-sok helyen beszél a Biblia arról, hogy hívő élete küzdelem. Nem rossz küzdelem, hanem szükséges küzdelem. Pál apostol ennek kapcsán nem átallik még sporthasonlatokat is használni: “Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27) Nem egyszerű megmaradni a hitben, de mégis ez az egyetlen igazán végigjárható út. Miért mondom ezt? Azért, mert minden más út idő előtt véget ér, és a célba csak a hívő ember útja vezet. 

De mi ez a cél? Nem más, mint az örök élet. A hívő ember itt, ezen a földön is megtapasztalja az Isten kegyelmét, szabadítását és ajándékait, de az igazi cél, az igazi “jutalom” odaát vár bennünket az Isten mellett. Ahogyan Jézus mondja: “senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6), tehát el lehet jutni az Atyához, az Isten jelenlétének teljességéhez, de csakis egy úton, Jézus Krisztus által. Nos, ez a mi végső célunk. 

Nem történhet nagyobb tragédia egy hívő ember életében, annál, ha szem elől téveszti ezt a célt! Ugyanis az örök élet a végső cél, de egyben alapja és motorja is az egész hívő ember életének. Enélkül talán nem is lenne érdemes csinálni az egészet. Nagyon találóan mondja a Mátrix c. film egy negatív főhőse - teljesen más összefüggésben hangzik el a gondolat, de a mi témánk kapcsán is használható és nagyon betalál: “Cél nélkül nem létezhetnénk, mert a célunk hozott létre minket. Az motivál, az irányít. A célunk határoz meg minket.” (Mátrix - Újratöltve, 2003) 

Most már tudjuk, hogy mi a cél, de vajon milyen ez a cél? Mi vár bennünket ott? Nos, a mai igénk éppen erről szól. János apostol - a Jelenések könyvének szerzője - itt éppen nem egy látomást lát (mint a könyvben oly sokszor), hanem egy hallomást hall. “És hallottam valami nagy sokaság hangját, amely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba: ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.” Egy lakodalom, egy mennyei lakodalom képe tárul most elénk. Nem másnak a menyegzője ez, mint a Bárányé. És ki ez a Bárány? Ez a Bárány Jézus Krisztus, akiről János így ír - nem a Jelenések könyvében, hanem - az evangéliumban: “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Jézus, aki áldozati bárányként a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten! (Majd erről lesz szó holnap.) És ő az, aki vár bennünket az Atyánál, hogy végre együtt lehessünk! A célunk ez a csodálatos élmény, a Bárány mennyegzőjének öröme! Már nem része a mai textusnak, de az ige így folytatja: “Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,9) Egy olyan fantasztikus állapot vár bennünket, ahol minden a helyére kerül! Ahol már nincsenek kérdések, mert minden egyértelmű! Ahol már nincsen gyógyulás, mert betegség sincsen! Ahol nincsen szomorúság csak öröm, nincsen gyász csak élet, mégpedig örök élet! 

Azonban az ember bizony olyan, hogy nem képes csupán egy távoli cél érdekében küzeni, dolgozni, megmaradni a helyes úton. Ebben az összefüggésben, negatívan értve, követjük sokszor a “jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” mondását, és hajlamosak vagyunk levenni a szemünket a célról. És, mint mondtam, ennél nagyobb baj nem igazán történhet a hívő emberrel. De az Úr pontosan tudja, hogy ilyenek vagyunk. Ezzel együtt szeret, és ezzel együtt akar megmenteni bennünket. 

Éppen ezért ad nekünk olyan helyzeteket, lehetőségeket, amelyekben “előkóstolhatjuk” ennek a mennyei lakodalomnak a “menüjét”. És azért használok gasztronómiai kifejezéseket, mert nem képletesen beszélek, és nem is csak lelki szempontból (úgy is persze), hanem egészen fizikai, materiális, vagy ha úgy tetszik kulináris szempontból is! Ugyanis nem véletlen az, hogy ma kaptuk ezt az alapigét. Ma nagycsütörtök van az utolsó vacsora emléknapja, és egyben, az úrvacsora, az oltáriszentség megalapításának (vagy más szóval: szereztetésének) ünnepe! Sok vita övezte és övezi ma is az úrvacsorát, amelyről való gondolkodási különbségek - sajnos - az egyik legnagyobb akadályai a keresztény felekezetek egységének. De most nem erről szeretnék beszélni, hanem csak érzékeltetni akarom: ez egy annyira fontos dolog, hogy ez lehet az egység, vagy nem egység kulcsa! És nekünk - evangélikusoknak -  ez különösen is fontos. Ugyanis, ha jellemezni akarnám az evangélikusságot, akkor azt mondanám - sok minden más mellett - hogy mi vagyunk azok a protestánsok, akik komolyan, nagyon-nagyon komolyan vesszük a szentségeket, a keresztséget és az úrvacsorát. Miért? Azért, mert hisszük azt, hogy a szentségben, így az úrvacsorában is, nem mi cselekszünk, hanem a Krisztus cselekszik közöttünk! Mi készítjük elő, mi vesszük a kezünkbe és szánkba, mi nyeljük le, és emésztjük meg, de mégsem mi “tesszük” az úrvacsorát, hanem Krisztus. A Bárány az, aki benne van valóságosan az úrvacsorában, ahogyan ő mondta ma mai is érvényes szavakat a tanítványainak az utolsó vacsorán: “És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk 19,19-20) Itt nincsenek kételyek és nem is lehetnek! Jézus azt mondta: “Ez az én testem, ez az én vérem.” Akkor ez az, és kész! És mi ezt komolyan vesszük, és így vesszük magunkhoz a szentséget! 

A Bárány Jézus magát adja nekünk az úrvacsorában. Belekóstoltat bennünket a mennyei lakodalom ízeibe, hogy bűnbocsánatunk legyen benne, és legyen számunkra erőforrás és segítség, hogy soha, de soha ne felejtsük el a célt, a men(n)yegzőt, ami minket vár!

És bár ott minden helyére kerül és kisimul majd - ahogyan azt fentebb beszéltük - ma mégis teljesen nyitva áll az asztal. Nyitva áll, nem csak a szépen, elegánsan és csinosan felöltözött lelkek számára, hanem ma az asztalon ott lehet mindaz, amitől szabadulni akarunk: a bűnök, veszélyek, sötét kompromisszumok, távoli vagy éppen közeli fenyegetések, és még sorolhatnám… Mert most Jézus így vár minket! Várja, hogy hozzá menjünk, és az ővele való asztalközösségben megtisztuljunk, és együtt belekóstoljunk az örök életbe, hit által!

Éljünk ezzel a fantasztikus lehetőséggel. Ámen.