Határtalan ember? - Péld 3,5-12 (Ötvened vasárnap, 2023.02.19.)



textus: Péld 3,5-12

5 Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! 6 Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. 7 Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féld az Urat, és kerüld a rosszat! 8 Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. 9 Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, 10 akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. 11 Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! 12 Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.



Nem tudom, hogy valaki követi-e az űrtechnika fejlődését? [...] Én alapvetően szeretem a scifi-t, mint irodalmi és filmművészeti műfajt, ez indított arra, hogyha nem is nagyon-nagyon szorosan, de azért erősen kövessem az eseményeket az űr felfedezésével kapcsolatban. Lenyűgöznek a rakéták és az űrsiklók, a csillagászati teljesítmények, az űrteleszkópok, a Mars kutatása, vagy most éppen az új holdraszállás előkészítése. Van valami egészen különleges abban, hogy az ember a végtelenbe tart, hiszen az “űr a végső határ”. 

Azok a technikai újítások, amelyek lehetővé teszik az űr meghódítását, nem jöhettek volna létre, ha nincsenek azok a sokszor nevesített, de még többször névtelen zseniális elmék, akik feltalálják és kivitelezik azokat az eszközöket, amelyek alkalmasak erre. Nem is gondolnánk, hogy mennyi olyan, általunk is napi szinten használt, eszköz van, amelyet a űriparnak köszönhetünk, amelyet az űr iránti vágy, hovatovább szenvedély, hozott létre. Mondok pár példát. A fényképező a mobilokban. 1990-ben eredetileg űrhajóhoz terveztek olyan kicsi kamerát, amely elfér a rendelkezésre álló helyen. Vagy a karcmentes szemüveglencse, amelyet szintén először űrhajókon használtak (mármint a védőréteget). Vagy a LED lámpa, vagy elektronikus víztisztító berendezés. A fülben használatos lázmérő, a teflon a serpenyőn, a vezeték nélküli fejhallgató, a memóriahabos matrac, a fagyasztva szárított élelmiszerek, a füstérzékelők, a számítógépes egér, vagy éppen a laptop, stb.

És az emberiség fejlődése - amely kitűnően mérhető az űrtechnika állapotával - nem egyenes vonalú, hanem exponenciális, azaz egyre nagyobb ütemben gyorsul. El sem tudom képzelni azt, hogy hogyan tekintenek, akár az itt lévők közül a 60-70-80-90 évesek mondjuk a gyerekkorukra… Hiszen már én sem tudom elképzelni, hogy milyen lenne ma az életem olyan körülmények között, mint amilyen pl. a 90-es évek végén volt…

Talán ez a döbbenetes fejlődés az oka annak, hogy nagyon elbizakodott lett az ember. “Mindent meg tudunk tenni!”, “Nincsenek határok!” És amikor az ember a saját határtalanságában bízik, akkor nincsen tekintettel semmire és senkire. Ennek a határtalanság érzésnek az eredménye az, hogy “főállásban” azon dolgozunk, hogy élhetetlenné tegyük a bolygónkat, kiirtva mindenféle más életformát, s majd egyszer talán magunkat is. Soha nem volt olyan sok és nagyszerű lehetőségünk az összekapcsolódásra, mint amit a mai telekommunikáció biztosít a számunkra, mégis magányosabbak vagyunk mint valaha. Az emberi elme, az ész, a technika okozta ezt? Nem, dehogyis. Hanem a határtalanság hamis érzete!

Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!”- ezzel kezdi a mai igénk. Sokan úgy gondolják (pl. ebből és más hasonló tartalmú igékből kiindulva), hogy a kereszténység a butaságot tanítja. “Lám, lám, mit elért az ember a tudománnyal, de itt van még ez a múzeumba való vallás-dolog, amely butaságban tartja híveit, és mindenki mást is el akar butítani!” Hát, ENNÉL nagyobb butaságot még nem hallottam! A mai szakaszunk a Példabeszédek könyvének harmadik fejezetében van. Az előző fejezetben, a másodikban ezt olvassuk: “ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret.” (Péld 2,2-5) És valóban, ha csupán a betű szerinti értelemre támaszkodunk, akkor itt bizony ellentmondást vélünk felfedezni. De ha a valódi jelentést kutatjuk, akkor egyszeriben világos lesz a dolog. A bölcsesség, az eszesség, az értelmesség mind-mind olyan emberi tulajdonság, amely jó, hasznos, és kell az emberiségnek. Ebben a Biblia is természetesen egyetért. Azonban, mit mondtam? Ezek “emberi tulajdonságok”, tehát olyanok, amelyek az emberi határai vannak. Akármennyire is kitoltuk ezeket a határok az elmúlt évtizedekben, nem szűntek meg, csak áthelyeződtek! És ha csupán ezekre támaszkodunk, akkor pontosan olyan eredményre jutunk, mint amit már felvázoltam az előbb: a bolygó pusztulása, a kapcsolatok széthullása, stb. “Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!”- írja a mai szakaszunk, amellyel nem azt akarja mondani, hogy “legyél buta”, vagy hogy “az Istent használd az eszed helyett”, vagy hogy “nem kell gondolkodni”, hanem azt, hogy “ember vedd már észre, hogy szükséged van valakire, aki elhelyez téged az univerzumban és a saját életedben is, aki segít abban, hogy jól használd az egyre növekvő képességeidet és lehetőségeidet!” Arra hív a mai igénk, hogy bízzuk magunkat, eszünket, lehetőségeinket az Istenre, mert ő, csakis ő az viszonyítási pont, amelyhez képest jól tudok élni a tőle kapott lehetőségekkel!

És bizony ez azzal (is) jár, hogy az ember szembesül a határaival. Hogyne szembesülne, hiszen a végtelen és határ nélküli Istennel találkozunk, s kerülünk kapcsolatba! (Erről beszéltünk a múlt héten.) És amikor az Isten a határainkra rámutat, nos, az bizony adott esetben, nem kellemes. “Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.” 

Sokan vagyunk itt szülők. És minden szülő pontosan tudja azt, hogy egy gyermeket, ha szeretnek, akkor nem engedhetnek mindig szabadon azt csinálni, amihez éppen kedve szottyan. Ha a gyerekek mindig azt csinálnának, amit akarnak, nem szabnánk nekik keretet és határt, akkor nem fejlődnének, nem gyarapodnának, nem válnának felnőtté. Félreértés ne essék, én magamat nem tartom tökéletes sztárszülőnek! Ó, dehogyis! Nekem, nekünk is megvan a magunk nyomorúsága a gyereknevelésben is… Csupán arra akartam rámutatni, hogy a valódi emberlét, a valódi tudás, és az egészséges fejlődés természetes velejárója a határ, amelyet az Isten jelenlétében - már csak az ő személye, határtalansága okán is - megtapasztalunk. 

De vegyük észre ebben is a lényeget, amely a szeretet! Az Isten ezekre a határokra, nem úgy mutat rá, mint egy kiképzőtiszt, hanem úgy terelget, s adott esetben, dorgál, mint ahogyan a szülő fordul a gyermeke felé! De ne tévedjünk! Amikor itt “dorgálás”-ról van szó, akkor nem arról a bizonyos “kemény szeretetről” van szó, amely álságos kifejezéssel illetjük azokat az agresszív, és szeretni képtelen embereket, akik gyermekeik szerencsétlenségére, szülőkké lettek! Mert az Isten NEM rossz szülő, hanem olyan, aki szeret, ahogyan nekünk szükségünk van rá, sohasem téved, sohasem enged el, s akire mindig és minden körülmények között számítani lehet!

Ma, a böjt kapujában, erre hív bennünket az ige! Legyünk, váljunk az Isten gyermekeivé! Nem azért, hogy visszafejlődjünk, buták legyünk, vagy újra gyerekessé váljunk! Nem. Éppen ellenkezőleg! A valódi felnőttség, a valódi és felelős emberlét útja ez! Ámen


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Jó, de mit jelent? (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2016.08.22.)