Mosogatás Krisztussal - 2Kor 6,1kk (prédikáció, Bp-Zugló, 2023.11.12.)

textus: 2Kor 6,1-2.4a.10 

"1 Vele együtt munkálkodva intünk is titeket: úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták Isten kegyelmét. 2 Mert ő mondja: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek.” Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja! [...] hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: [...] mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden."

Ki az, aki szokott mosogatni? [...] Nyilván mindenki. Vagyis… szinte mindenki. Úgyhogy, most nem kérdezem meg, hogy ki nem szokott mosogatni, mert nem akarok senkit sem rosszalló tekintetek kereszttüzébe állítani. 

Mi kell a mosogatáshoz (természetesen a mostalanon kívül)? Kell valamilyen tisztítószer, víz és valamilyen mosogatószivacs-szerűség. Azért mondom ez utóbbit így, mert már - hála Istennek - vannak természetes anyagból való alternatívák a szintetikus mosogatószivacson túl. De bármilyen mosogatóeszközt is használunk, azoknak mind ugyanaz a lényege és fő tulajdonsága: a nedvszívó képesség. Szárazon nem lehet vele mosogatni, legalábbis hatékonyan nem. Kell hozzá a mosogatószer és a víz, amit a szivacs felszív ahhoz, hogy eredményes legyen, egyáltalán valamilyen legyen a mosogatás. Pont ez a lényege, hogy nem önmagában, hanem nedvszívó képessége miatt működik.

A mai ige nagyon sokat mozgott bennem a utóbbi két hétben. Pál apostolnak olyan szavairól van szó, amit az egyházban sokszor hallottunk már, sokszor idézzük ilyen vagy olyan összefüggésben. Márpedig az ilyen, viszonylag népszerű, és esszenciális mondatokat tartalmazó, bibliai igékkel való találkozásnak az a nagy veszélye, hogy hajlamosak vagyunk szinte azonnal továbblapozni, hogy “ezt ismerem, mehetünk tovább”. Hát, most ne menjünk tovább, hanem álljunk meg kívül-belül, és hagyjuk az igét hatni.

Pál apostol a 2Korinthus 6. fejezetének elején (amiből én csak szemelvényeket ragadtam ki) sok-sok gondolatpárt, párhuzamot és ellentétet, fogalmaz meg. Arra akar rávilágítani, hogy a keresztény életben, a Istennel való kapcsolatban, a krisztusi úton járva nem minden az, aminek látszik. Ez pedig nem azért van, mert az Isten titkolna valamit, abban az értelemben, hogy papír alján el van rejtve az apróbetűs rész, amit úgyse olvasol el, de aztán hivatkozhat rá, hogy “te aláírtad”. Nem erről van szó, hanem pont az ellenkezőjéről. Arról, hogy sok-sok olyan dolog történik a hívő ember életében, vagy éppen olyan állapotba kerülhetünk, amely enyhén szólva nem kellemes, húzós, vagy éppen tragikus! De ez sok esetben nem jelent bukást, és azt meg főleg nem, hogy az Isten elhagyott volna! Hanem azt jelenti, hogy Krisztussal a dolgok és események át tudnak kereteződni az embernek az életében. Ettől még rossz dolgok nem lesznek kellemesek, nem lesznek pozitívak, de mind-mind belsővé válva, egy irányba mutatnak: “Menj,”-  vagy adott esetben - “menekülj Krisztushoz!” 

És, amikor az ember rádöbbenünk arra, hogy ez nem egy önszuggesztív módszertan, nem is egy “csalfa vak remény”, hanem egy valódi személy melletti valódi lehetőség, akkor éljük meg azt az kegyelmi állapotot, amelyet így fogalmaz meg Pál: “Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” És ha már párhuzamokról van szó, akkor - így lesz az üdvösség nem csupán egy másik, mennyei dimenzióban és a távoli jövőben kibontakozó reménység, hanem a hétköznapoknak a valósága! Nagyon megérintett egy lelkész kollégától, a minap hallott mondat, amit ő az egyik hittanosától idézett: “Az üdvösség az, amikor rájövünk arra, hogy az Isten szeret!” 

Na, de hogy jön ehhez az egészhez a mosogatószivacs? Pál így summázza - az előbb tárgyaltak fényében - a hívő ember ezen krisztusi állapotban való létét: “akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden”. Ha vesszük az eredeti görög szöveget (amelyen az Újszövetséget írták), akkor így hangzik a szó szerinti fordítás: “akik semmit birtoklók és mindeneket megtartók/visszatartók”. Pontosan mint a mosogatószivacs. Önmagában nem alkalmas a mosogatásra, de ha magába szívja és jól bent tartja, amit kell, akkor a tisztaság - vagy kicsit kitágítva a képet - a megújulás eszköze tud lenni. 

És még teljesebben elénk tárul ez a valóság, ha ezt a “megtart/visszatart” kifejezést máshonnan is elővesszük a Bibliából. Lukács evangéliumának negyedik fejezetében, Kapernaumban, az emberek megtapasztalták azt, hogy milyen valójában a Krisztus mellett lenni. Jézus tanított, gyógyított és jelenlétével ajándékozott meg mindenkit. 4,42-ben ezt olvassuk: “Napkeltekor pedig elindult, és kiment egy lakatlan helyre. De a sokaság megkereste őt, odamentek hozzá, és marasztalták, hogy ne menjen el tőlük.” Amikor azt olvassuk, hogy “marasztalták”, akkor pont ugyanezt a “megtart/visszatart” kifejezést találjuk ott. A hívő élet, a megtapasztalt krisztusi élet akkor tényleg az, hogyha mint a szivacs magába szívja Krisztust és meg is tartja! 

Mert ez a lényeg! Ha megmutatta magát nekünk a Krisztus, akkor legyünk minden erőnkkel azon, hogy itt is maradjon! Marasztaljuk imádsággal, zenével, élettel! Mert - keresztény értelemben - önmagában a legszebb szolgálat, a legjobb hangszer sem ér semmit! Akkor valami, ha Krisztus ott van benne, abban az értelemben, hogy azon keresztül munkálkodik! És ebben az esetben nyer értelmet az a bibliai igazság is, amelyet szintén Pál fogalmazott meg, szintén a korinthusi gyülekezetnek, egy kérdés formájában: “Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7)