Kővé válni, de nem úgy! - Lk 19,37-40

lekció: 1Pét 2,3-6

textus: Lk 19,37-40

“37 Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, 38 és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! 39 A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! 40 De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”

“

"Kővé dermed” - Mit jelent ez a mondás, kifejezés? [...] Azt jelenti, hogy valaki, valami oknál fogva “lefagy”, azaz megdöbben, vagy bénító félelemérzet keríti hatalmába, vagy csak egyszerűen köpni-nyelni nem tud… De, ami bizonyos, hogy - legalábbis időlegesen - cselekvőképtelenné válik. Tudjuk-e, hogy honnan ered ez a kifejezés? És, hogy miért pont “kővé”? [...] Lehetséges, hogy ez a mondás egy ókori mitológiai lényekhez vezethető vissza mégpedig a gorgókhoz. Az ókori görög legenda szerint három lánytestvér  megsértette Pallas Athénét, aki ezért elvarázsolta őket. Ennek az elvarázsoltságnak az egyik legerősebb komponense az volt, hogy aki rájuk nézett, kővé dermedt. A gorgók közül különben a legismertebb Medusa, akinek kígyó haja volt… Őróla szerintem mindenki hallott.

De hogyan jön ez az egész a mai igénkhez?

A textusunk Jézus bevonulása Jeruzsálembe. Itt, ennél a történetnél is, de máshol is találkozunk olyan esetekkel, amikor valaki Jézus szavai, tettei, viselkedése (átvitt értelemben) kővé dermesztett valakit vagy valakiket. Most itt ebben a szakaszban a farizeusok voltak azok, akik egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az ünneplő tömeggel: “Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat!” “Hogy mondhat ez a tudatlan tömeg ilyet? Ez a názáreti nem lehet az Isten követe, hiszen másképpen gondolkodik a törvényről, arról, hogy mi helyes és mi nem, mi Isten szerint való és mi nem! Meg különben is, hogyan viselkedik, szombaton is annyi mindent csinált, meg amúgy is…” Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat feltételezek a farizeusok részéről. Lefagytak, kővé dermedtek, majd pedig ebből a rigid kő-létből támadtak vissza: “Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat!” 

Mielőtt rátérnénk Jézus válaszára, azelőtt érdemes már itt megfigyelni valamit. Mégpedig azt, hogy Jézus - és ezzel együtt az ő követői is - csinálnak, mondanak, tesznek olyan dolgokat, amelyek nem férnek bele a világi gondolkodásba. Vannak olyan aspektusai a hitnek, amely olyan tettekre sarkall, amely nem természetes. Sokat beszélünk arról, hogy Jézus arra indít, hogy emberségesek, emberiek legyünk. És hogy igazi emberség fakad a Jézus hitből. És ez így is van. Azonban ezzel együtt az is igaz, hogy az ember, Jézust követve, pontosan ebből a követésből fakadóan, pont ellenkezőképpen cselekszik mint ahogyan azt az embersége diktálja. De ez az ellenkezőség nem negatív (azaz nem mondjuk belerúg a földön fekvőbe), hanem pozitív, mint pl. megbocsát hetvenszer hétszer is, vagy imádkozik az ellenségért. Ezek a cselekvés- és gondolkodásformák - bizonyos szempontból - abnormálisak, és bizony van, aki ettől lefagy…

Na, de nézzük, mit válaszolt Jézus a farizeusoknak arra, hogy “Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat!”. Ezt mondta: “Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Kövek. Micsoda kontrasztban van az elsőre lefagyott és rideg kővé dermedt, a helyzettel mit kezdeni nem tudó farizeusok, és a válasz: “ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Mit értett ezen Jézus?

Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy az eredeti szövegben itt nem ugyanaz a “kő” szerepel, mint amiről Péter apostol kapcsán beszél Jézus. Ezt mondja Jézus Péternek “Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Mt 16,18) Ebben a mondatban a “petra” (πέτρα - szikla) kifejezés szerepel. Itt a mai szakaszunkban pedig “lithosz” (λίθος - kő) kifejezés. Míg az első inkább természetes geológiai képződményt jelent, addig ez utóbbi inkább építőanyag jelentésre utal.

És ezeknek a bizonyos építőköveknek feladata van. Mégpedig az, hogy megszólaljanak, aktívvá váljanak, ha a tömeg elhallgat. Pontosabban nem “ha”, hanem inkább “amikor”. Ugyanis csak idő kérdése volt, hogy a Jézust ünneplő tömeg elhallgasson, vagy inkább valami nagyon más hangot üssön meg. Pontosan tudjuk, hogy erre öt nap elegendő volt, hiszen a textusból felszálló virágvasárnapi ujjongás viszonylag könnyen nagypénteki ítélethirdetésbe torkollott… És ez nincsen másképpen azóta sem. Ma sem látjuk azt, hogy tömegek fogadnák szívesen Jézust, hogy ujjongó sokaság szegélyezné a keresztény igehirdetők szolgálatát. Ráadásul az a kevés is, aki(k) ma az egyház, számos gonddal küzdenek. Hiteltelenséggel, túlintézményesedéssel, identitásválsággal, erőtlenséggel, és sokszor… pont Jézus szavaival való mit kezdeni nem tudástól kapott kővé dermedtséggel! Így hát a köveknek, ezeknek az aktív építőköveknek hatalmas szerepük van ma (is)! Meg kell szólalniuk!

De mik vagy kik ezek a kövek? Sokévnyi vidéki lelkészségem alatt számtalanszor hallottam, hogy “Oké, hogy nem vagyunk sokan, vagy éppen alig… De az épített örökséget is menteni kell. Az is a feladat! Ott a sok templom, amelyek még így, ha kevesen vagyunk is, de még mesélnek valamit arról, hogy vallás és arról, hogy kereszténység.” És ezt nem is vitatom. A probléma viszont az, hogy nem ennek kellene lennie a feladatnak! Jézus pontosan elmondta, hogy ezek a bizonyos kövek, nem szó szerint kövek. Nem az épületek építőanyagai azok, amelyek az elhallgató és elfogyó tömeg utódai lehetnek. És ez nagyon nyilvánvaló abból, hogy milyen esemény következik a textusunk után. Jézus elsiratja Jeruzsálemet, és ezt mondja a városról: “kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét” (Lk 19,44). De ha ez sem lenne elég, akkor pedig a sirtás után a templomtisztítás története következik (Lk 19,45)… (Újra és újra rácsodálkozom Lukács evangéliumának szerkesztési zsenialitására!) Egy szó mint száz, ezek a kövek, nem azok a kövek.

De akkor ezek nem, akkor mik/kik azok kövek amiről, akiről Jézus beszél? Ahhoz, hogy válaszolhassunk, hívjuk segítségül a lekciót. Így hangzik: “3 mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. 4 Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; 5 ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. 6 Ezért áll ez az Írásban: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg.””(1Pét 2,3-6) 

Azt olvassuk, hogy azok között a bizonyos aktív, megszólaló, élő kövek közül az első maga Jézus! Ha a tömeg nem is találja a hangját, vagy éppen teljesen elhallgat, Jézus akkor sem szűnik meg szólni az ő örömhírét! Szól és cselekszik. Ő a forrása minden további élő kőnek. De nem csak forrása, hanem kötőanyaga, összetartó ereje is, hiszen ő - Péter apostol tanúságtétele szerint - a sarokkő is, amely minden más követ egyben tart. Merthogy más kövek is vannak, mégpedig (és ezzel nem árulok el titkot) mi magunk! Élő kövek. Olyanok, akiknek akkor is szólni kell, ha tömeg nem teszi. Márpedig nem teszi, szóval az élő kövek ideje van, a mi időnk. 

A Jézussal való találkozásban kétféle kő-lét lehet. Az egyik olyan mint a Medusával való találkozás. Kővé válás, ledermedés, cselekvőképtelenség. De Jézus valódi kövei nem ebben a bénultságban vannak, hanem minden esélyt és logikát meghaladó módon élő kövek! Olyanok, akik akkor is szólnak, amikor mindenki más hallgat, és felépülnek Mesterükre alapozva, belőle táplálkozva. Ezt a megszólalást, ezt a világ “normalitását” meghaladó létet és működést adja meg nekünk a feltámadott Jézus! Ámen