Isten-központú teológia - Ef 3,1-7

textus: Ef 3,1-7

“1 Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. 2 Ha ugyan hallottatok arról, hogy Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra, 3 amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam. 4 Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát, 5 amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: 6 hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által. 7 Ennek lettem szolgájává Isten kegyelmének ajándékából, amelyben hatalmának ereje által részesített engem.”

“Mindenki magából indul ki.” - tartja a nagyon is igaz, bár kissé közhelyesnek ható, mondás. Igaz ez a mondás, amikor helyzeteket próbálunk előre kalkulálni, igaz, amikor személyeket ítélünk meg, igaz, amikor erkölcsi döntéseket hozunk. Így vagy úgy, de szinte minden esetben így van. A kérdés csak az, hogy ezt mennyire reflektáljuk, mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy mint ember, így működünk. 

Ez utóbbi - a reflexió - azért is nagyon fontos, mert nem csupán az életünkre, de a teológiára is igaz. Mindenki magából indul ki - személyes szinten is; és mindenki magából indul ki - összemberi szinten is. Ha akarjuk, ha nem, a teológiánk mindig antropocentrikus  marad valamilyen szinten, hiszen saját emberi létezésünk keretein belül tudunk csak gondolkodni. Ez valahol természetes is, teremtettségünkből fakadóan ez a helyzet. Azonban időről időre, reflektálnunk kell erre is, és feltenni a kérdést: Vajon nem TÚL emberközpontú a teológiánk? A mai szakaszunk ebben a reflexióban, rátekintésben fog bennünket segíteni.

Pál többek között a szolgálatáról beszél. De már rögtön az elején tisztázza, hogy a szolgálata, illetve az, amit mond, honnan indul, miért lehetséges egyáltalán. “Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra, amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot” Kinyilatkoztatás. A túlzott emberközpontúság diagnózisának egyik legfontosabb támpontja, hogy mennyire Isten a kiindulópont! Minden a kinyilatkoztatással kezdődik, hiszen Istenből és Istenről csak és kizárólag annyit tudunk megismerni, amennyit ő megmutat magából. Ennek, azaz Istennek magának kell lennie a kiindulópontnak. Ha a teológiában magunkból indulunk ki, elsősorban, vagy - ne adj’ Isten - ez a legelső/legfőbb szempont, akkor már nagyon rossz irányba tartunk, az tuti! 

A kinyilatkoztatás egy nagyon sokszínű dolog. Jön a teremtett világból, a történelemből, személyes tapasztalatból, üzenetekből, de leginkább az igéből, a Szentírás üzenetéből. Elsősorban azt mutatja meg, hogy Isten teszi meg mindig a kezdő lépést! Mindig van egy korábbi pont, amikor az Isten belépett az életembe, a helyzetbe, a kapcsolatba, a sorsba, vagy akármibe. Én csakis azért tudok felé közeledni, róla beszélni, őt keresni, mert ő már közelít felém, beszél hozzám és rólam, és keres engem. 

Gyönyörű példája ennek Vízkereszt ünnepe, azon belül is akár Jézus megkeresztelkedésének, vagy akár a napkeleti bölcsek története, hiszen itt Isten megmutatta azt, hogy a Megváltóban ő jött el értünk ezredévekkel hamarabb, minthogy mi megszülettünk volna. 

“Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra, amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot” A másik nagyon fontos viszonyítási pontja a reflexiónak, amely meg tud menteni bennünket egy túl emberközpontú teológiától is, az a misztérium, avagy a titok. 

A misztérium nem abban az értelemben titok, hogy nem szabad elmondani, vagy olyan, amiről egyesek nem tudhatnak. Abban az értelemben titok, hogy a hit dimenziójának olyan területe, amely már nem magyarázható, nem kiszámítható, nem elemezhető. Hiszen mégiscsak az örökkévaló, láthatatlan Szentháromság Istenről beszélünk… Ez alázatra kell, hogy tanítson bennünket, hiszen én nem birtokosa, “csupán” hirvivője vagyok az üzenetnek. Másrészt viszont a titkot megfejteni nem lehet, de elmerülni benne és tapasztalni igen. A Mindenható olyan utakat és ösvényeket nyit meg számunkra a misztérium által, amely soha meg nem ragadható, ha mi magunk, vagy bármely más ember, vagy emberi gondolat van a középpontban, hiszen a misztériumban való megfürdőzés ajándék, így csak és kizárólag az Úrtól függ. 

Pál azt mondja, hogy “Ennek lettem szolgájává Isten kegyelmének ajándékából” Mindez kegyelemből van. Kegyelemből van van kinyilatkoztatás, kegyelemből van titok, kegyelemből van szolgálat, és a teológiának is Isten kegyelméből kell élnie. Nekünk is.

És erre a kegyelemre mindenkinek szüksége van!

“a pogányok örököstársaink, velünk egy test” - írja az apostol. Persze tudjuk azt, hogy eredeti kontextusában az azt jelentette, hogy nem csupán zsidó származásúak, vagy a zsidó vallásból érkező első keresztényeknek lehet üdvössége, hanem mindenki másnak, akár pogány (akkor értsd: más vallású) környezetből érkezőknek. De ma ez mit jelent nekünk, amikor a kegyelemről beszélünk, ami összefogja mindazt, amiről eddig beszéltünk? Anno zsidók és pogányok az üdvösség útján, ma mire érthetjük ezt? Arra, hogy egyházon belüliek és egyházon kívüliek. Mit értek ez alatt? 

Ott van a sokmilliárd ember, aki nem ismeri Krisztust mint megváltót. Nekik hatalmas szükségük van a kegyelemre, hiszen ez által juthatnak el hozzá. De közben itt vagyunk mi, akik az egyházon belül vagyunk, és sokszor úgy gondoljuk, vagy legalábbis úgy csinálunk (akinek nem inge…) mintha nekünk nem lenne rá szükségünk! Dehogyisnem. Örököstársak vagyunk mi is és a Krisztus nélkül élők abban az értelemben (is), hogy mind rászorulunk a kegyelembre. Ahogyan máshol, a római levélben írja Pál: “mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által.” (Róm 3,23-24) Erre ők is és mi is pontosan ugyanúgy rászorulunk! Hasonlóképpen, mint a tékozló fiú példázatában a fiatalabbik és az idősebbik testvér rászorul az atyai szeretetre (Lk 15,11-32).

Váltsunk tehát szemszöget! Az emberközpontú teológia helyett próbáljuk meg - amennyire lehet - Isten szemszögéből nézni a dolgokat. Mit látunk akkor? Azt, hogy ő mennyire szeret minket! Gondoltatok már arra, hogy az Isten úgy és azzal együtt szeret bennünket, hogy ő tisztában van nem csak azokkal a bűnökkel és hiányosságokkal, amelyeket megbántunk, nem csak azokkal, amelyeket talán még mi sem vettünk észre, hanem a jövőbeniekkel is, egészen halálunk napjáig? Tehát ő úgy mutatta meg magát neked, s akarja, hogy vele közösségben legyél, hogy minden egyes bűnöddel tisztában volt már akkor is, amikor a Fiát adta érted? 

Ezért mondja Pál azt “sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,39)

Ilyen teológiára segítsen bennünket a Szentlélek. Ámen.