"annyit akarok adni" | Kegyelem, üdvösség, házasság - Mt 20,1-16

textus: Mt 20,1-16

Ma Hetvened vasárnapja van. Ez a látszólag (vagy inkább “hallatszólag”) jelentéktelen nevű vasárnap, igen nagy jelentőséggel bír. Ugyanis ma van a böjti időszak kapuja. A három böjtelő vasárnap (Hetvened, Hatvanad és Ötvened) első állomása. Nevüket onnan kapták, hogy kb. 70, 60 és 50 nappal vannak húsvét előtt. Olyanok ezek az elnevezések, mint a számozott utcák több kerületben, vagy mint Péntek a Robinson Crusoeban. Értjük, de azért… És persze legalább annyira fantáziadúsak is… Hát nem valószínű, hogy az elnevezés fogja meghozni a kedvünket ezekhez a vasárnapokhoz. Elég jellegtelennek tűnnek. No, de ez ne tévesszen meg bennünket! Ugyanis a mai nappal lépünk be a húsvéti ünnepkörbe, magunk után hagyva a vízkereszti vasárnapokkal együtt a karácsonyi ünnepkört. 

Tulajdonképpen ez a három vasárnap a “bemosakodás” ideje. Ugye a bemosakodás az, amikor az orvos higiéniai szempontból felkészül a műtétre. Azaz alkalmassá teszi magát arra a környezetre, amelyben feladata van. Mi is ezt tesszük most. A böjtben arra is van lehetőségünk, és dedikált időnk, hogy az Isten színe előtt letegyük a terheinket, legyenek azok bűnök vagy szenvedések, vagy akár hiányok, és most, ezen a három vasárnapon fel tudunk erre készülni. 

A felkészülést pedig mi mással kezdhetnénk, mint hogy megállípítjuk, hogy ennek az egész böjt dolognak mi a célja, pontosabban ki a középpontja és lényege! Természetesen Jézus Krisztus, az ő személye, tanítása,... de főleg, a keresztje, az ő váltságműve. Ez utóbbi nem elhagyható, sőt ennek kell lennie az elsőnek. Ahogyan Pál is írja: “Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2)

Hisszük azt, hogy Isten Krisztusban mutatta meg legteljesebben magát nekünk. Akkor hát mit tudhatunk meg Isten és ember kapcsolatáról, arról a kapcsolatról, amit a Krisztus munkált ki nekünk? És aki maga a középpontja a most induló böjti időszaknak. 

Így hallgassuk meg Isten igéjét, ahogyan egyházunk kijelölte a mai vasárnapra, böjtelő első, avagy Hetvened vasárnapjára:

“1 Hasonló a mennyek országa ahhoz a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. 2 Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. 3 Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, 4 és ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe, és ami jogos, megadom nektek. 5 Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. 6 Amikor pedig délután öt óra tájban is kiment, talált újabb embereket, akik ott álldogáltak, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? 7 Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott fel bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe! 8 Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a munkások vezetőjének: Hívd ide a munkásokat, és fizesd ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig. 9 Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. 10 Amikor az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de egy-egy dénárt kaptak ők is. 11 Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, 12 és ezt mondták: Ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. 13 Ő pedig egyiküknek így felelt: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? 14 Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. 15 Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk? 16 Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”

A mai történetünk egy példázat. És mint minden jézusi példázat arról szól, hogy hogyan is van az Isten országa (Máténál: mennyek országa), hogyan is lehetséges Isten és ember kapcsolata és az milyen. Ahhoz, hogy az üzenetét megfejtsük, úgy kell tekinteni ezeket a példázatokat, mint egy forgatókönyvet. Megy a történet, ott vannak a szereplők, akik viszont megfeleltethetőek a való életben egy-egy személynek. És mivel azt mondtam, hogy minden példázat Isten és ember kapcsolatáról szól, akkor nézzük meg, hogy kicsoda Isten és kicsoda az ember ebben a példázatban. 

Nem árulok el nagy titkot, hogy a szőlősgazda az Úr és az ember (mi) pedig a szőlőmunkások. A gazda pedig különböző időpontokban szólítja meg a munkásokat, hogy dolgozzanak neki. A nap végén azt láthatjuk, hogy bérfeszültség alakul ki a “munkavállalók” között. Mégpedig azért, mert a gazda mindenkinek ugyanannyi bért ad. Azoknak is, akik csupán egy órát dolgoztak és azoknak is, akik egész nap dolgoztak. És, első olvasatra, azt kell mondanunk, hogy igazuk van, hiszen a bér nincsen szinkronban a kitöltött munkaórák számával. Ha ezt HR vagy munkaerőpiaci megközelítésből nézzük, akkor itt vége is lehetne a történet értékelésének. A gazda nagyon rossz humánpolitkát folytat, mert az egyenlő bérezéssel alulfizeti az egész nap dolgozókat. És ez akkor is így van, ha ez egy korrekt bértárgyalás és megegyezés szerinti összeg. A szerződés jogilag oké, de amúgy… nem igazán. 

Azonban van itt egy csavar. Ez pedig az, hogy mi nem HR, hanem teológiai szempontból nézzük ezt a történetet. Figyeljük meg mit mond a gazda: “Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok?” Tehát itt nem arról van szó, hogy valaki kevesebbet kap, mint amennyi látszólag jár neki, hanem arról, hogy valaki többet kap annál. Ez persze matematikailag csak zabhegyezés, de teológiailag korántsem! 

Hogy ezt igazán megértsük, nézzük meg, hogy mit tudunk meg az Istenről ebből a példázatból, a gazda szereplőn keresztül. 

1. Ő autonóm. Azt csinál, amit akar, úgy ad, ahogyan akar, és megvan hozzá az erőforrása is.

2. Azt is megtudjuk, hogy ő ugyanúgy fordul oda mindenkihez a teljesítményétől (munkaóráktól) függetlenül.

3. És emberi mértékkel mérve igazságtalan.

És ez (főleg a 3.) a mi nagy “szerencsénk”! Ugyanis az Isten pontosan tudja, hogy milyen nagy szükségünk van arra bizonyos “dénárra”, amely itt a vele való örök közösséget, vagy ha úgy tetszik az üdvösséget, örök életet jelképezi. Pál írja: “mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23) Senki nincsen ezen a földön, akinek ne lenne szüksége erre. Csakhogy ezt a bizonyos “dénár”-t valójában senki nem tudná megkeresni. Nincsen az a hosszú munkanap, túlóra, extra műszak, amivel ezt el lehetne érni. Így ez a dénár valójában nem bér, hanem ajándék! Ugyanis, amikor a gazda a végén odaadja a dénárt, akkor nem a munkát fizeti meg, hanem adni akar. Mégpedig, annyit, amennyi kell! A lényeg nem a teljesítmény, hanem hogy ott vannak a gazdával a szőlőben! MIndenkinek szüksége van rá és mindenki megkapja.

Praktikusan ezt nevezzük kegyelemnek. Ugyanis az Urat (és most már lépjünk ki a “gazda” képből), nem a szükségszerűség motiválja. Rá nincsen kényszerítő erővel senki és semmi. Nem azt mondja, hogy “hát, mivel te sem kerested meg, meg ő sem, mert nem is tudta volna, ezért adok mindkettőtöknek, mert máshogyan nem lehet”. Nem, ezt mondja: “Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok?” Ez az Ő akarata, autonóm - és félve használom most ezt a szót - szuverén akarata. Aminek motivációja nem más, mint az irgalom. Hiszen a “bért”, az árat Jézus Krisztusban maga fizette meg a kereszten. (Emlékezzünk csak a böjtelő vasárnapok céljára.)

Mi az tehát, amit megtudhatunk, itt a böjtelő vasárnapok elsőjének alapigéjéből? Mit tudhatunk meg ennek az egésznek a középpontjáról Jézus Krisztusról? Azt, hogy benne az Istennek hatalmas kegyelme nyilvánul meg. A kegyelem, azaz a Krisztusért való befogadás.  És megtudhatjuk ennek motivációját is, ami az irgalom, azaz az együttérzésből fakadó cselekvő szeretet. Az Isten látja a hiányt, látja a távolságot, látja képesség hiányát, és betölti irgalmával. Milyen csodálatos, hogy ez miénk lehet! 

És nemcsak, hogy miénk lehet, hanem még az Isten arra is elhívott, hogy magunk is adjuk ezt tovább. Jézus mondja: “Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36) Nem kevesebb méltóságunk van, minthogy lehet közös tulajdonságunk az Atyával! Az irgalmasság Krisztusban! Hú, ez a nem mindegy!

*

És itt, akár be is fejezhetnénk, de nem fogjuk, hiszen nem tudunk nem szót ejteni arról, hogy most - azon túl, hogy Hetvened vasárnapja van - milyen jellege van még ennek a napnak itt és most. A Házasság Hetében vagyunk, a házaspárok megáldására készülünk. Fel voltam szabadítva arra, hogy más textus válasszak, akár valami “házasságosabb” bibliai szakaszt. Elsőre -elolvasva a mai igét - volt is bennem késztetés erre. De aztán újra felfedeztem azt, ami amúgy az eddigiek középpontja is volt az igében: “annyit akarok adni”. 

A Biblia nagyon sokszor hasonlítja Isten és az ő népének a kapcsolatát a házassághoz. Így volt ez az Ószövetségben, és így van ez most is, Krisztus népével. Nem véletlen, hiszen sok közös van ebben a két kapcsolódásban. 

Például az, hogy más mértéket használ. Ki tudna olyat mondani ma, csupán logikai alapon, csupán a reális esélyeket tekintve, hogy “holtomiglan, holtodiglan”. Szerintem senki. Persze ez nyilvánvalóan sokaknak nem is sikerül, de a szándék talán megvan hozzá az indulásnál. Más mérték. Olyan, ami túlmutat a logikán, a matematikán.

Másrészt a házasság túlmutat az igaz/nem igaz dichotómián is. Magam is folyamatosan tanulom, hogy egy elkötelezett kapcsolatban, házasságban nem (mindig) az a lényeg, hogy kinek van igaza, vagy, hogy látszólag mi az igazság(os) - mint a példázatban - hanem az, hogy tudjunk együtt létezni, élni, és hogy boldogok legyünk. Ez nem jelent igazságtalanságot, és nem jelent hazugságot sem, csak azt jelenti, hogy nem a küzdelem, a másik legyőzése jó a házasság titka, hanem az, hogy tudjunk együttműködni, és együtt működni.

Nem véletlen az sem, hogy bár a Biblián - keletkezési korából kifolyólag - érződik a férfiközpontúság, mégis az esketési lekció (olvasmány) így kezdődik: “Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” (Ef 5,21) A világ szemében nincsen olyan, hogy egymásnak engedelmeskedni! Vagy egyik a másiknak, vagy másik az egyiknek. De az Úr mind ezzel az esketési lekcióval, mint pedig a mai példázatunkban tanít bennünket. A mai szakaszunk záró mondata: “Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” És ez nem azt jelenti, hogy Jézus egy alternatív hierarchiát épít. “Eddig ez volt a főnök, most más lesz.” De nem is azt vetíti előre, hogy “most mi szenvedünk, de majd ott mi leszünk a toppon, és akkor majd ők is megtanulják”. Nem. Hanem lebontja a hierarchiát! Mi volt a reggeltől dolgozó szőlőmunkások gondja: “egyenlővé tetted őket velünk” “Te jó ég, lehet úgy csinálni valamit, hogy abban nincsen rigid hierarchia?!” Igen, lehet. Reméljük ez így van/lesz az egyházban, és a házasságban is. 

Mindezt - és még sokkal többet is - megtanulhatunk Jézustól. És nem csak példázatot, de példát is vehetünk tőle, róla. Aki a legmagasabbról jött el, hogy mindenki alá rendelje magát, hogy így emeljen fel bennünket.

 “annyit akarok adni” - hangzik a példázatban. “annyit akarok adni” mondhatjuk mi is a házastársunkkal kapcsolatban. Nem csupán érdem, nem a pillanatnyi kedv, nem valami objektív mérce alapján, hanem mert én akarom. Én így akarom. Mi így akarjuk. 

Mi. Mert ez csak így, és csak ha kölcsönös, akkor működik. Mert a házasság nem a végleges beletörődés, hanem az egymás hordozásának kultúrája. Ezt adja meg nekünk a Szentlélek. 

Ámen