Nyomokban gyülekezetet tartalmaz | Mi a gyülekezet? - 1Thessz 1,2-3

textus: 1Thessz 1,2-3

“Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban, mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát;”

1.

Minden embernek van nünükéje. Aki esetleg nem tudja, hogy mi a “nünüke”, leánykori nevén “vesszőparipának” hívták. Pontosabban, sokan még most is úgy hívják, de nekem a nünüke jobban bejön. Szóval, nekem is vannak nünükéim, sőt teológiai nünükém is. Ez utóbbi pedig az, hogy mindent nevezzünk a nevén. Kicsit általánosnak, vagy akár unalmasnak hathat, de higgyétek el, nem az. 

Vegyünk egy hétköznapi helyzetet. Megkérdezem X-et, hogy beszélt-e mostanában Y-nal. 

• Igen, persze, tegnap is. Azt írta, hogy…

• Nanana, álljunk csak meg itt! Én azt kérdeztem, hogy beszéltél-e Y-nal.

• Persze, beszéltem vele, Messengeren.

• Nem, kedves X! Te nem “beszéltél” Y-nal, hiszen nem szóban kommunikáltatok.

• Jójó, persze, írtunk egymásnak…

• Nanana, álljunk csak meg megint. Hiszen ti nem is “írtatok”, hiszen nem kanyarítottátok azokat a betűket. Van erre a fajta cselekvésre egy külön, szép, magyar szavunk, úgy mondjuk: “gépelni”. 

Ez nyilván egy fiktív beszélgetés leirata, és valószínűleg, ha igazi lett volna, akkor X elküld a melegebb éghajlatra, hogy mit zabhegyezek itt, és azt sem állítom, hogy én a fenti kifejezéseket mindig következetesen használom, de az hiszem lejött a lényeg, a nünüke: nevezzük a dolgokat a nevén. És persze a fenti, általános és hétköznapi példa is nagyon sok gondolkodni valót, illetve buktatót tartogat(hat), és nem csak kommunikációs szempontból, de igazán érdekessé és relevánssá akkor válik számunkra, amikor a teológiában/egyházban használt kifejezések kerülnek ily módon górcső alá.

A fogalom, amivel mostanában sokat foglalkozom a “gyülekezet”. Mi az, hogy gyülekezet? Kik azok, akik a gyülekezetben vannak? Meddig gyülekezet a gyülekezet, és mikortól már nem az? Nem mondom azt, hogy a mai áhítatban erre kimerítő választ fogok adni, de úgy gondolom, hogy ma (is) rettentően fontos feltenni a kérdést, és nem csak teoretikusan, hanem egészen bennünket egzisztenciálisan érintő módon: Az az egyházközség, amelyhez tartozom vajon gyülekezet-e? Ugyanis az a tapasztalatom, hogy ez nem minden egyházközség gyülekezet, de minden gyülekezet… ja, nem. Nem minden gyülekezet egyházközség is! Ugyanis a jogi személy, a közösségi-teológiai valóság nem feltétlenül fedik egymást.

Pál sokat sok helyen beszél a krisztusi közösségről (hiszen ez lenne a gyülekezet). A mai - mindösszesen két igeversben - Pál hálát ad a gyülekezet kapcsán bizonyos dolgokért. Azt hiszem, ha valamiért hálás az apostol, akkor az jó dolog. És valóban, három olyan jellemzőt ír le a textusban, amely az egyes Krisztus-követőre és a valódi gyülekezetre is igaz. Ezek közül kettőt fogunk ma megvizsgálni a harmadikat pedig majd a péntek reggeli áhítaton. (Úgyhogy gyertek!)

“Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban, mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat” Az első jellemző, amely a hívő embert és a valódi gyülekezetet is egyaránt jellemzi, a hitből eredő munka. Amikor a gyülekezetbe megyünk, különösen istentiszteletre, áhítatra, akkor “kapni” megyünk. És ez rendjén van is így. Evangélikus teológiánk egyik legfőbb “íze”, hogy valljuk: elsősorban és minden dimenziójában az életnek, az Isten tesz értünk. Ezt valljuk a teremtésben, az ige kapcsán, a szentségekben, de leginkább Jézus Krisztus váltság művében, a keresztben és a feltámadásban. 

Az Isten tesz értünk. De nem csak! Pontosabban, a dolog nem áll meg itt, mert az igaz, hogy pl. az üdvösségünkért nem tudunk tenni, de sok minden másért viszont igen. Hitből eredő munka. Ez a szolgálat. Minden hívő ember feladata az evangélium hirdetése, az ügyért való szolgálat. És ebbe beletartozik még a közösségért, magáért a gyülekezetért való szolgálat is.

Tegyük hát fel a kérdést! Vajon ez az alapattitűd a közösségünkben? Mindenki hirdeti az evangéliumot és mindenki szolgál valamit, hogy ezáltal legyünk gyülekezet? Ezt most csak így itt hagyom…

A másik jellemző, amiért Pál hálát ad, amely, per definitionem, meghatározza, hogy a közösségünk gyülekezet-e vagy csak “nyomokban tartalmaz” gyülekezetet: “Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban, mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat” Mit jelent ez? Ez testvérek, a kapcsolódást, a testvérséget, az irgalmat jelenti. Arra reflektál, hogy hogyan viszonyulunk a másikhoz a gyülekezetben. Hogy van-e szeretetünk? Hogy nyírjuk egymást a közösségben, vagy inkább támogatjuk? Hogy befogadjuk-e az embereket, vagy megítéljük. Hogy hordozzuk-e egymást, vagy pedig többletterhet jelentünk egymás számára? Testvérek vagyunk? Hol van a te testvéred? (Amúgy a “testvér” megszólítás is egy ilyen kitisztítandó kifejezés, mint a “gyülekezet”.) Így szeretni nem egyszerű. Nem véletlen mondja Pál “fáradozásnak” a szeretet gyakorlását. Fantasztikus, de egyben nagyon fárasztó is krisztusi módon szeretni. 

Figyeljétek meg, hogy Pál a legtöbbször együtt beszél a hitről és a szeretetről. Ez nem véletlen. Hiszitek vagy sem, de a hitet is túl lehet tolni abban az esetben, ha nincsen mellette szeretet, ugyanis akkor rideg, statikus és embertelen is lehet, még abban az esetben is, ha tényszerűen igaz. És a szeretet is könnyen majomszeretetté vagy éppen “mindenmindegyé” tud válni, ha nincsen valódi hittartalma. 

Jellemzi-e közösséginket a hitből fakadó munka és a szeretetből jövő fárdozás? Ez nagy kérdés… Olyannyira, hogy a gyülekezet-ség múlhat rajta. Ha igennel tudunk válaszolni, akkor szuper. Ha nemmel, akkor az nem annyira szuper… De akkor se temessük az egészet, mert mindez egy út. Ahogyan az egyéneknek is, úgy a közösségnek is van egy bejárható, bejárandó útja, amelynek a célját Pál világosan kijelöli a mai szakaszunkban: hitből fakadó munka és a szeretetből jövő fárdozás. Erre segítsen bennünket a Szentlélek!

És hogy mi a harmadik jellemző? Az apostol így ír: “Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban, mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát;”

De, hogy ez micsoda, az majd pénteken kiderül!

Ámen

*

2.

Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én nagyon szeretem a scifi és a fantasy könyveket, filmeket. Igazából azt lehet mondani, hogy ha éppen nem szakirodalmat olvasok, akkor 99%-ban scifit vagy fantasyt. Nos, azokat az alternatív világokat, ahol a történetek játszódnak általában “világnak”, vagy “univerzumnak” szoktuk nevezni. Így van pl. a Csillagok Háborúja univerzum, amelyben minden olyan film és könyv tartozik, amely a Csillagok Háborúja világában játszódik, de van ugyanígy Gyűrűk Ura, vagy Dűne, vagy Alien univerzum is, hogy csak a legismertebbek közül kiemeljek egy párat. 

Az a fantasy univerzum, amit elétek hozok ma az Éhezők Viadala világa. Valaki olvasta, vagy látta? [...] Az az alapsztori, hogy egy zsarnok uralkodó összefogja az un. körzeteket, amelyek területi egységek az országon belül, és minden évben meghirdetik az Éhezők Viadalát, amely az elképesztő luxusban élő kevesek elitje és a nyomorban élő nép számára egyaránt szórakozást jelent. Minden körzetből két-két kisorsolt ember harcol életre halálra egy arénában, amelyet élőben közvetít a média. Csak egy győztes maradhat a végén, aki utoljára életben marad. Ez az esemény tulajdonképpen egyfajta feszültség levezetés, amely a nyomorgó nép agressziójának szelepe. Ennek a nagyszabású, véres műsorfolyamnak van egy visszatérő szlogenje, amit mindig elmondanak a viadalban résztvevőknek: “Sohase hagyjon el benneteket a remény!” 

Micsoda cinikus mondat ez! Hiszen csak egy marad életben, a többiek biztosan meg fognak halni! Milyen remény ez?!

A mai szakaszunk nem ismeretlen azoknak, akik szerda reggel is voltak áhítaton, ugyanis ugyanez volt a textus. Akkor arról beszéltem, hogy ki kell tisztítani a nyelvünket. No, nem a szervet, hanem a nyelvezetet, a szavakat, amiket használunk. És az a szó, az a kifejezés, amivel konkrétan foglalkoztunk és amivel ma is foglalkozunk: a “gyülekezet”. Mi a gyülekezet? Milyen a valódi gyülekezet? Meddig gyülekezet a gyülekezet, és mikortól csupán egy csoport, amely nyomokban gyülekezet tartalmaz?

A textus a pár mondatában Pál azért a három a jellemzőért ad hálát, amelyek a valódi gyülekezetet jellemzik. A múlt alkalommal ezek közül kettővel foglalkoztunk, amelyek a “hitből eredő munka” (amely az evangélium hirdetésének a felelőssége és a közösségben való szolgálat), illetve a “szeretetből jövő fáradozás” (amely pedig az egymás felé való testvéri kapcsolódás) voltak. (Ha valakit érdekel, akkor vasárnap felkerül ez és az is az Evlelkész csatornára.)

Ma pedig a harmadik jellemzőről fogunk beszélni, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy gyülekezet gyülekezet legyen. Ez így hangzik az apostol tollából: “Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban, mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát;”

A Krisztusba vetett remény! Amíg a múltkori két jellemző a jelenre, addig ez a harmadik már a jövőre is vonatkozik. Van-e reménységünk? Amikor újra és újra átfut az agyunkon a szám, 176 503, amely fele a 20 évvel ezelőttinek (ennyien vallották magukat evangélikusnak 2022-ben). Vagy amikor szembesülünk a minden-vasárnapok valóságával a templomban… Van-e reményed a Krisztusban? Van benned remény arra, hogy a Krisztus, akit megismertél, aki az életét adta érted, aki a Mindenható Fia, ő adhat többet, jobbat, nagyobbat? Rá mered bízni magad? És az egyházat? És a te gyülekezetedet? Vagy már nincsen reményed? 

A reményre hivatkozni sokszor nagyon cinikus, ahogyan ez az Éhezők Viadalában is volt, vagy éppen egyfajta utolsó szalmaszálként jelenik meg az ember életében. “A remény hal meg utoljára” mondásunk sem éppen életet sugall, hanem inkább halált, és pontosan az ellenkezőjét jelenti, mint amit amúgy betű szerint jelenteni hivatott: reménytelenséget.

Éppen ezért nem okos mondásokra, hanem emlékezésre hívlak benneteket. Jeffrey D. Arthurs amerikai gyakorlati teológus szerint az igehirdetés legfőbb feladata az emlékeztetés. Így most én is erre hívlak benneteket, emlékezzünk! Mindenek előtt arra emlékezzünk, ami összeköt bennünket, evangélikusokat. Az Ágostai Hitvallás 7. cikke (a kedvencem) így kezdődik: “Tanítják továbbá, hogy az egy szent egyház minden időben megmarad” Emlékezzünk testvérek, arra, hogy bennünket evangélikusokat a kereszténység nagy családjában ez a mondat (is) jellemez! A remény, a NAGYBETŰS REMÉNY mozdulata: az egyház minden időben megmarad.

De még ennél is tovább kell mennünk, a saját személyes történetünkbe. Hogyan tapasztaltad te meg, személy szerint, hogy az Isten minden értelmet meghaladó módon (Fil 4,7) cselekedett érted? Hol vannak azok a pontok az életedben, amikor megnyílt a menny és az Isten megszólított téged? Mindannyiunknak van legalább egy ilyen alkalom, különben nem lennénk itt! Térj vissza ehhez, mert ez adhat reménységet számodra!

És ez a remény nem cinikus. Nem olyan, mint az Éhezők Viadalában, ahol szinte semmi esélyed nincsen, és nem olyan mint az olyan mondásokban, mint a “remény hal meg utoljára”. Ez a remény tapasztalaton alapszik, a Mindenható Isten megtapasztalásán. Pontosan annak a tapasztalatán, amely a magyar “mindenható” szóban is benne van. Nem csupán azt jelent(het)i ez a kifejezés, hogy “mindent megtehet”, hanem azt is, hogy “mindenben, mindenen keresztül hathat”. És valójában ez a reménységünk üzemanyaga, az Isten minden helyzetben, minden helyzeten keresztül hathat, dolgozhat, üdvözíthet, építhet, megtarthat.

A  “hitből eredő munka” azaz az evangélium szolgálata, illetve a “szeretetből jövő fáradozás”, azaz a valódi testvéri kapcsolódások mellett, ez az élő remény (1Pét 1,3) amelynek meg kell lennie ahhoz, hogy egy közösség, gyülekezet lehessen. 

Testvérek, bár bűnbánatot kell tartanunk, mert ez nem valósul meg közösségeinkben, de mégsem kell csüggednünk, mert nem ez a vége a történetnek! Emeljük fel a fejünket és küzdjünk a gyülekezeteinkért! Mert - ahogyan a múltkor is mondtam - a “gyülekezetség” nem egy statikus állapot, amit egyszer el kell érni, aztán már oké minden, hanem egy út, amelyen maga a Szentlélek vezet bennünket. Imádkozzunk az egyházért, de különösen is a gyülekezetünkért! Mindenki a sajátjáért. És dolgozzunk is érte azzal, hogy felöltjük magunkra a mai textust! 

Erre vezessen bennünket a Szentlélek!

Ámen