Reménység és kenet (Igehirdetési előkészítő, 2013. Reménység vasárnapja)

Textus: 1Jn 2,24-29

"²⁴Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. ²⁵Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. ²⁶Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, ²⁷de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. ²⁸Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. ²⁹Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született."

Vasárnap jellege:

Reménység vasárnapja az utolsó előtti ez egyházi évben. Mind a három (ítélet, reménység, örök élet) a végidők, a parúszia, Krisztus visszajövetele és az előtte való számadás felé fordítja tekintetünket. Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy mivel ezek a vasárnapok szorosan összetartoznak, ezért ugyanarról beszélünk mind a három alkalommal. Ezt elkerülendő érdemes megtervezni (akár sorozatként is felfogni) ezeket az alkalmakat. Így nem veszhet el a lényeg, amely az ítélő Krisztusban való bizalmat kívánja erősíteni!¹

Exegézis:

Sokféle felosztása lehet ennek a szakasznak, én négy részre osztottam fel és ez alapján értelmezem a textust: 1. 24-26.v. (Az ige útja); 2. 27.v. (Kenet); 3. 28.v. (Parúszia); 4. 29.v (Etikai konzekvenciák).

1. Az ige útja

Az evangélium hirdetésének hatástörténetét olvashatjuk az első két igeversben. Az igehirdetés és tanítás által az evangélium terjed, és az Isten szavának jól meghatározható útja van.

HALLANI → MEGMARADNI → ÍGÉRET

A hit hallásból van (Róm 10,17), a hirdetett ige az a közeg, amiben a Jó Hír terjedni tud. Ez nem csak a „klasszikus” szószéki szolgálatot jelenti, hanem minden keresztény hívő feladatát. De nem mindegy azonban, hogy mit hirdetünk. János apostol nagy hangsúlyt tesz arra, hogy az evangélium, amit hirdet, nem változik. Formák változhatnak, de a Krisztus halálának és feltámadásának lényegi üzenete nem. Ezt fejezi ki az ἀπ' ἀρχῆς (kezdettől) kifejezés. János apostol, és/vagy tanítványi köre, egyértelműen a tanítás eredetiségére és változhatatlanságára utal, csakúgy mint az evangélium elején, Krisztussal kapcsolatban, és több más helyen is (Jn 1,1kk; 15,27; 15,4 stb.). Nem kijavítani akarja magát, nem hozzátenni akar a már elmondottakhoz, hanem megerősíteni azt a „mással” szemben.²

Második lépcsőként, az eredeti üzenet „bennünk való megmaradására” biztat János. Amíg a „hallani” az eredetiségre, így a múltra utal, addig a megmarad (μένω) prezentikus jelleget ad a szakasznak. Ez a jelenvalóság kétoldalú, ha bennünk megmarad az ige, akkor mi is megmaradunk „a Fiúban és az Atyában”. Ez pedig csak a Szentlélek munkájával lehetséges, egy megpecsételt, „merőben új” teremésként.³

A harmadik és egyben utolsó állomása az igének az ígéret öröklése, ami nem más, mint az örök élet (τὴν ζωὴν τὴν αἰώνιον). Ezzel a jövő idejű lezárással János összefoglalja az evangélium útját, a kezdetektől, napjainkon át egészen a végső jövőig. De nem egy általános jellegű, hanem egészen személyes rendszerben, hiszen a hit hallása, az abban való megmaradás és az ígéretek öröklése mindenkiben másképpen, más módon és időben zajlik le. Nem szinteket különböztet itt meg János, hanem inkább egy konstans küzdelmet, amiben minden hívőnek része van.

2. A kenet

Igencsak izgalmas vizekre evez itt János. A 2,27 ill. a 2,20 versre egész teológiák épültek, főleg kisegyházi-szabadkeresztény körökben. Egyszer hallottam egy történetet egy közeli ismerősömtől a kenettel kapcsolatban. Sok évig egy szabadkeresztény közösséghez tartozott, majd evangélikus lett. Néhány év után visszament az előző közösségébe, de csupán egy látogatásra, egy vasárnapi alkalomra. Ahogy belépett a istentiszteleti helyiségbe, egyik régebbi ismerőse, mondhatni jó barátja, jött oda hozzá, de nagyon kemény tekintettel, dühös arccal. Ezt kérdezte, minden köszönés nélkül: „És mond, miért jöttél vissza? Kenetet lopni?” Komoly tévedésben volt az illető, ugyanis úgy gondolta, hogy a „kenet” mindaz, ami az Istentől jön, amit az Isten lepottyant nekünk és aki kapja marja. Ezért igencsak fontos, hogy megkülönböztessük, és ha lehet definiáljuk, hogy mi az a kenet.

Az Ószövetséget tekintve viszonylag egyszerű dolgunk van. Számtalan igehely (1Sám 10,1; 10,19; 16,13; 2Kir 2,9; Ézs 61,1 stb.) tanúskodik arról, hogy a kenet egy szertartás volt, amelyben a felkentet elválasztották a világtól (profántól), ill. a szertartás kifejezte az Isten kegyelmének áramlásába vetett hitet.⁴ Hagyományosan a kentet elsősorban papok, próféták, királyok szolgálatba állításakor alkalmazták legszignifikánsabban. De – és ez nem változott – a felkenés minden esetben az Isten cselekedete (act of God) és az Isten Lelkének kiáradásával jár (outpouring the Spirit of God⁵).

Az Újszövetség történeti könyveiben hatalmas többletjelentése van „kenet”-nek, hiszen maga Jézus a Felkent (kenet: χρῖσμα → Felkent: Krisztus). De itt sem változik a tény, hogy a felkenés Isten tette és a Lelke által viszi véghez (Apcsel 10,38). A kenet (Krisztusban) már nem csak elválaszt a profán világtól, hanem hozzáköt a Felkenthez (Krisztushoz) is.

De ez mit jelenet(het) számunkra a gyakorlatban? Két irányban gondolkodhatunk tovább, amelyek nem zárja ki egymást, sőt! Az egyik a jakabi vonal, ahol a kenet a betegekért való imádság és közbenjárás eszköze (Jak 5,14), ill. a jánosi vonal, amely „teológiává emeli” a kenetet, amely a Szentlélek speciális munkája az hívő emberben. A kenetnek van egy pecsét jellege, amely elválaszt a világtól, egy tanítói jellege, amely óv a tévtanításoktól, és a kenet tesz képessé a mindennapi helyzetekben való etikai döntésekre⁶.

Tehát a kenet nem áldás, nem karizma, nem „talentum”, nem szentség, nem az elhívás, és nem is a kegyelem, hanem egy univerzális-folyamatos munka és aktivitás, amelyet az Isten a Szentlelken keresztül végez az emberben, Krisztusra mutatva. Ez a munka pedig mindig aktuális és kontextuális formájában és etikájában, tartalmában azonban mindig Krisztus központú. És ez nem valami elvont, vagy éppen hamis (ψεῦδος), hanem valódi, megélhető és megragadható (ἀληθές).

3. Parúszia

Bármennyire is a jelennek szól a kereszténység, az Üzenet, azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a végső cél, a végső állomás az üdvösség, az örök élet. Persze ennek van jelenbeli valósága is (Jn 6,47), de Jánosnak kettős eszkatológiai látása van (bifocal eschatological vision⁷). Ehhez pedig az utolsó akkordot Jézus Krisztus visszajövetele adja meg. Ebben az igében - ahogyan ezen a vasárnapon sem – az ítélet, vagy örök élet van a „legközpontibb” helyen, hanem a reménység. A reménysége annak, hogy Krisztus visszajön és hogy bizalmunk lehet őbenne. Mennyire izgalmas, hogy János a Krisztus visszajöveteléből a bizalmat helyezi előtérbe. Krisztus visszajön, ítél de bízhatunk abban, hogy pozitívan ítél meg bennünket. János nem kényszerít bennünket örökké a „mérlegre”, vagy éppen „pallosra” tekinteni az utolsó nap kapcsán (bár a lectio elég kemény szakasz), hanem azt mondja, vesd minden bizalmadat a Krisztusba, mert ugyanaz a Krisztus jön ítélni, aki meghalt érted!

4. Etikai konzekvenciák

János – hűen önmagához – a jelenre fókuszál a szakasz végén. Összefoglalja mindazt, amit fontosnak tart elmondani, majd egy tesz egy „zárójeles” megjegyzést, visszautalva a szakasz elejére, a tévtanítások elleni harcra. A tévtanítás olyan mint a hamis pénz, olyan sokféle van belőle hogy képtelenség mindet megismerni, az egyetlen-igaz-eredetit kell ismerni, és ami attól különbözik az hamis. Lefordítva, aki az igazságot cselekszi (ὁ ποιῶν τὴν δικαιοσύνην), az az Igazhoz (δίκαιός) tartozik. Ezzel János nem azt mondja, hogy az igaz cselekedet visz az örök életre, hanem azt, hogy te vagy én sohasem láthatunk bele igazán a másikba, mi lakik a szívében igazán. Az egyetlen támpontunk az, hogy megnézzük mit tesz az illető, hogyan él. A hit következménye a cselekedet (az Istennek való engedelmesség), nem véletlen, hogy a lectio is erre helyezi a hangsúlyt. És a kenet tesz alkalmassá, hogy minden szituációban ott lehessen a helyes döntés, a helyes cselekedet lehetősége.

Az igehirdetés vázlata

A reménység útja

1. Az igehirdetésünk – az egyházi év vége félé – érdemes egy kicsit a (fizikai) emberi élet végessége felé fordítani a gyülekezet tekintetét. Természetesen nem kell túlgondolni, de ez az időszak arra való, hogy foglalkozzunk vele.

2. Az ember élete így jó, ahogyan van, ezzel a végességgel együtt. Az Isten ugyan eredetileg nem így akarta, de az ember ezt választotta és az Isten „idomult” az új (véges) formához. Belépett az emberi történelembe, nem beleerőszakolva magát, hanem „alkalmazkodva” az emberhez.

3. Szuverén kaaratából emberré lett Krisztusban, akiben mi új teremtés vagyunk az ő vére által. Az Isten felemelt bennünket a mélységből, s bár még mindig csak tükör által homályosan tekinthetünk rá, de Krisztusban megtapasztalhatjuk az Istennek valódi szeretetét és kegyelmét.

4. Ennek egyik jele a kenet, az Isten Lelkének munkája, amely a segítség ahhoz, hogy az ige, ami hirdetve van, eljusson hozzánk, és életté legyen bennünk. Sőt ez a kenet az, ami segít bennünket abban is, hogy aprópénzre lehessen váltani a mindazt, amit az Isten tanít nekünk. Nem maradhat meg, ugyanis, a elmélet és a gondolat szintjén az evangélium, hanem tetté kell válnia, ha igaz bennünk.

5. Ebből egyértelműen következik, hogy nem kell félnünk, ha az életünk a végéhez érünk, hanem bizalommal kell lennünk a Krisztus iránt, hiszen aki meghalt értünk, feltámad és munkálkodik mindannyiunkban, az nem hagyhat bennünket elveszni. És ez a reménység nem afféle kétségbeesett, „utolsó szalmaszál”, vagy éppen önámító önszuggeszció, hanem élő reménység (1Pét 1,3-5).

Befejezés helyett

„Ha egy hűséges prédikátor beszél, a Lélek belép a választottak szívébe, és érzékennyé teszi őket Isten törvénye iránt, […] s aztán elvezeti őket a megtérésen át ahhoz a kegyelemhez, amely a Jézus vérében van. Ahogyan pedig a kenet meggyógyítja a testet, úgy a Lélek is – Krisztus vérébe vetett bizalom és a hit által – meggyógyítja az emberi lelket,...”⁸

(John Wycliffe)

1 A vasárnap jellegéről lásd bővebben: Hafenscher Károly: Liturgika: a keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumneikus szellemben; Luther kiadó – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszéke; 2010; 386kk

2 The New Interpreters, 1994-2002; 406.o.

3 Lp 1989; 589k

4 Oxford Dictionary, 1958; „anointing” szócikk

5 New Bible Dictionary, 1985; „anointing” szócikk

6 Bolyki, 2008; 139.o.

7 The New Interpreters, 1994-2002; 406kk

8 Bolyki, 2008, 139.o.

Felhasznált irodalom:

Bolyki János: A tanúvallomás folytatódik, Kommentár János leveleihez; Osiris kiadó; Budapest; 2008

Lelkipásztor, 1989.

New Bible Dictionary, Second Edition; Inter Varsity Press; Leicester, England – Tyndale Hoese Publishers Inc., Wheaton, IL, USA, 1985

The New Interpreters Bible; Commentary In Twelve Volumes; Volume XII., 1994-2002

The Oxford Dictionary of the Christian Church; Oxford University Press, London, 1958