Hiány és küldetés (egy hétköznap margójára)

Mit jelent Isten gyermekének lenni? Örök a kérdés, de vajon mi a válasz? 
 
Textus: Róm 8,16-21
16Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. 17Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. 18Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. 20A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 21hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.



Pál apostol egyértelműen fogalmaz: „Maga a Lélek tesz bizonyságot”. Nem az az Isten gyermeke, aki annak mondja magát, vagy akit mások annak mondanak. Az ember ítélőképessége egyáltalán nem számít, ugyanis az ember nem ítéletalkotó, hanem „csupán” megfigyelő ebben a kérdésben! A Szentlélek munkája az, ami „gyermekké” tesz, ő az aki (a szó legkonkrétabb értelmében) legszorosabb vér szerinti kapcsolatba hoz az Istennel. Hiszen Krisztus kiontott vére a mi váltságunk záloga. 

És ennek a bizonyságtételnek jelei is vannak: szenvedés, dicsőség, szabadság. Csupa olyan dolog, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni, főleg protestánsként. Rögtön ingerenciája van az embernek szembeállítani ezeket a fogalmakat a (vélt vagy valós) ellentétpárjaikkal. „Nem,... az Isten nem hagyja a szenvedést, ő szeret!”; „Nincsen itt semmilyen ember-dicsőség, a kereszt alázata az egyetlen jutalom!”; „És különben is már minden le van zongorázva semmilyen cselekvési lehetősége nincsen az embernek!” Pedig a szenvedés, a dicsőség és a szabadság is jellemzi Isten gyermekeit.

Önvizsgálatra kell, hogy késztessenek bennünket a Lélek bizonyságtétele. Vajon megpróbálom-e beleszorítani az Istent egy általam elképzelt kockába, vagy pedig kész vagyok elfogadni a Lélek bizonyságtétele nyomán, hogy szenvednem is kellhet isteni gyermekségemben? És ami legalább ennyire nehéz, hogy el tudom-e fogadni azt, hogy Isten nekem, a Lélek által, dicsőséget is akar adni? Mert lehet, hogy szenvednem kell, és sok minden sokkal küzdősebb, nehezebb, több megpróbáltatással jár, de sok minden pedig sokkal gördülékenyebben és csodálatosabb módon működik az életemben, mint annak aki nem Isten gyermeke! És ráadásul mindez Isten munkája az életemben, nem a sajátom! De mindezek mellett nem egy marionett bábu vagyok az Isten kezében, hanem szabad ember! 

Milyen gyógyítóak ezek az ellentmondások! Annyira jó tudni, hogy az Isten nem úgy „működik”, ahogyan én képzelem, hanem úgy uralkodik, ahogyan akar! Az Isten végtelen kegyelmében ezek az ellentmondások konkrét és jó tervekké válnak, amit veled tervez az Úr! Jó a kezében tudni magad!

És éppen ezért várja a világ sóvárogva Isten gyermekeit (19.v.). Mert úgy van rendben az élete Isten Krisztus követő gyermekének, hogy közben szenved is, dicsőséget is kap, és mindezt szabadságban. Az élet Krisztusban nem egy csupadicsőség rózsaszín képzet, vagy egy csupaszenvedős szadista rémálom, hanem egy életszagú és mégis Isten ujjlenyomatát magán viselő különleges valóság.

A világ pedig sóvárogva vár erre. De sajnos van, hogy pont Isten gyermeke válik érdektelenné! A világ pedig csak sóvárogva vár és vár, és ugyan kap is, de nem azt amire szüksége lenne, mert Isten gyermekei nem töltik be hivatásukat. És ha az ember nem kapja meg, amit akar, akkor elmegy máshova azt megtalálni. De nem találja, és nem is találhatja meg máshol, azt amit keres. Mert nem is ő keres, hanem őt keresik, és nem valami, hanem Valaki.

Keresztény hívő emberként ennek a Valakinek a szolgálatában vagyunk. Ezt a Valakit kell „adnunk” az embereknek, mert már nagyon várják! Azonban ez csak akkor meg, ha fel vagyok töltekezve Vele! „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) – mondja Jézus. Töltekezzünk hát Vele, amennyiszer csak lehetőségünk van, otthon személyes imádságunkban, az Szentírás tanulmányozása által, és (ami legalább ennyire fontos) közösségben.

Ő pedig már elkészítette a szíveket arra, hogy befogadják azt, amire annyira szükségük van: az evangéliumot! Erre hívott el mindannyiunkat az Úr!
Ámen

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)