A Mester (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, 2014.10.05.)

textus: Gal 2,16-20

„tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! Mert ha ismét felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom törvényszegőnek. Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”

Középiskolás és egyetemista koromban, szinte minden nyáron, vagy akár az iskola mellett, év közben, dolgoztam. Volt, hogy csak azért, hogy legyen egy kis zsebpénzem, de sokszor a szükség vitt rá. De utólag visszagondolva egyáltalán nem bánom. Sok mindent tanultam a munkáim alatt, és nem csak szakmailag. Gimnazista voltam és az egyetemen is inkább szellemi munkát végeztem, ezek a fizikai, két kézzel végzett munkák segítettek sokszor megmaradni a földön, a valóságban tartottak. Eddig nem mondta, de mindig fizikai munkát vállaltam, sohasem szellemit. Elég szellemi munkát végeztem az iskolában.

Egyik legmeghatározóbb munkám egy kőműves melletti segédmunka volt. Keverni a betont, a maltert, hordani a cementes, vagy glettes zsákokat, lapátolni, talicskázni… Sok mindent tanultam akkoriban, hogyan kell vakolni, hogyan kell glettelni, csempézni, fugázni. Sok esetben többször is el kellett végeznem egy munkát, mert a főnök maximalista volt, csak minőségi munkát engedett ki a kezei közül. „Nem gond, ha rosszul csinálod. Megcsinálod még egyszer!” - mondogatta. És sokszor nem csak még egyszer volt, hanem még egyszer, még egyszer és... még egyszer…

Voltak azonban olyan helyek, olyan munkák, vagy területei az adott, elvállalt munkának, amihez még csak nem is közelíthettem! Kényes felületek, bonyolult sarkok, vagy éppen olyan pontok, amit egyszerűen nem volt szabad elrontani, vagy a nagy kár lehetősége miatt, vagy mert egy olyan helyről, területről volt szó, amit ha elrontottam volna, akkor az egész munkát újra kellett volna kezdeni, vagy talán már nem is lehetett volna még azt sem!

Én meg akartam pedig próbálni, tényleg. Volt, hogy éreztem magamban annyit, hogy úgy gondoltam, elbírnék a helyzettel. Mégis vissza kellett vonulnom és átengedni a terepet a szakértőnek, a mesternek! Pedig nagyon szerettem ott dolgozni. Kemény volt és nem is kerestem jól, de ennek ellenére nagyon jól eső és felemelő volt látni a munka gyümölcsét. Akkor teológus hallgatóként, ma lelkészként, nem mindig láthatóak a munka eredményei azonnal, akár évek is eltelhetnek míg egy-egy mondat, egy-egy beszélgetés, vagy éppen egy-egy prédikáció eredményt mutat. De amikor kőművesként dolgoztam! Egy-egy felrakott fal, bevakolt terület, vagy lecsempézett konyha azonnal és minden kétséget kizáróan mutatja az eredményt, vagy eredménytelenséget. Ez nekem akkor új és jó tapasztalat volt.

Éppen ezért volt nehéz kiengedni a gyeplőt a kezemből. Mertt bár lelkes voltam és akarat sem hiányzott, mégsem voltam igazi kőműves. Rá kellett bíznom a kényes és fontos munkaszakaszokat az igazi szakemberre. És ez nem csak az ő érdeke, sőt elsősorban az érdekem is volt, hiszen ha elrontottam volna, akkor azonnal elbocsátottak volna és nem lett volna a munkám, amire meg nagyon szükségem volt!

Nehéz elengedni a gyeplőt, mikor magam akarom megcsinálni a dolgokat. Szoktuk mondani, hogy csak azt értékeli igazán az ember, amiért megküzdött. Ez nagyon igaz, de vannak kivételek is. „nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által.” és „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” - írja az ige. Nem az én tetteim azok, amik az üdvösségre, az örök életre vihetnek, hanem a Krisztusba vetett hit, sőt! Nem is én vezetem, irányítom a saját életemet, hanem a Krisztus uralkodik bennem. „Na ne! Az életem felől én rendelkezem! A saját életemet azt had' irányítsam már én! Különben is az enyém, azt teszek vele, amit akarok! Az én életem, én jobban tudom!” Pedig, kedves testvérek, ha valaki kereszténynek, evangélikusnak mondja magát, akkor az azt jelenti, hogy visszalépek és átadom a terepet olyannak, aki igazi szakember, a Mesternek, Jézusnak! És nem azért, mert ez valami olyan fölösleges szabály, vagy már megint valami „nem szabad” dolog, hanem azért, mert ő jobban tudja, mert ő az aki igazán tudja, hogy mit kell tenni, merre kell menni, többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Én maximum csak sejthetem, meglehet bennem az akarat, alkalmasnak is gondolhatom magamat, bízhatok is magamban, ahogyan én tettem kőműves segédmunkásként, de attól még nem fogom tudni elvégezni az adott munkafolyamatot. Ettől nem leszek rosszabb, vagy kevesebb, hanem az leszek, aki igazéból vagyok. És Krisztus is ezt kínálja nekünk. Ő irányít, ő kormányozza az életünket, ha akarjuk, de ettől nem leszünk sem kevesebbek, sem pedig akarat és szabadság nélküliek, hanem pont ellenkezőleg. Azok leszünk, akik vagyunk valójában, szeretettek, áldottak, megváltottak és igazak az Isten előtt! Nem a magunk erejéből és erőlködéséből, hanem Krisztus megváltó munkája nyomán.

A keresztény embernek előbb vagy utóbb rá kell döbbennie arra, Krisztus erőforrásaira kell támaszkodnia a sajátja helyett! Először belátva, hogy „magamtól nem megy”, de egy idő után a Krisztus iránti szeretetből és hitből! Mert itt most nem egy munkáról van szó. Bármilyen nehéz is ma munkát találni, új életet egy teljesen másik életet szerezni lehetetlen! Márpedig itt az egyetlen életünkről van szó, arról az életről, amit az Atyától ajándékba kaptunk és arról a lehetőségről, amit Krisztusban felajánlott mindenkinek: hogy ez az élet – ha változásokon is megy át – de örökké tarthat.

De ne szaladjunk ennyire előre. Beszéljünk csak arról, ami most és itt van. A Krisztus vezetése és irányítása ide, erre az életszakaszra, amiben most mindenki van, arra is szól. Énértem halt meg a Krisztus, azért az emberért, aki most vagyok és azért is, aki tegnap voltam és holnap leszek. Nem egy tökéletes, nem egy minden megoldani és elrendezni tudó valakiért tette azt, amit tett, hanem én értem semmivel sem jobb vagy több, mint más!

Ki az közülünk, aki azt mondja, hogy inkább saját maga akar mindenben dönteni és mindent megoldani az életében? Sőt, ki az aki azt is ki tudja jelenti, hogy ez sikerülni is fog! Senki. Ezt senki sem mondhatja ki! Ember nem, de a Krisztus igen, aki ember volt, de Isten is! Ő érzett és értett emberként és megoldást, vezetést és igazságot kínál Istenként!

Amikor Pál ezeket az igéket írta, akkor nagyon dühös volt! De nem azért, mintha gyűlölt, vagy utált volna valakit. Azért volt dühös, mert az a gyülekezet, a galatai, akiknek ezt a levelet írta, amiben ezt a szakaszt olvashatjuk, el akarta dobni magától a Krisztus vezetését és kegyelmét, mindazt, amiről eddig beszéltem. Megtapasztalták, megragadták a Krisztust és utána le akartak mondani Róla! Döbbenetes! Pál egyszerűen nem tudta feldolgozni a dolgot és ezért volt nagyon dühös, mert nem értette, hogyan lehetséges ez! Rögtön ezután a szakasz után ezt írja: „Ó esztelen galaták!” hogyan tehetitek ezt?

Egyfelől érthetetlen a dolog, másfelől viszont nagyon is érthető! Mit mondtak a galaták? „Éljünk inkább törvények szerint.” „Küzdjünk meg az üdvösségünkért!” „A szabályokban van a lényeg és a megváltás!” - Hányan gondolják még ma is azt, hogy az Isten szabályokban és a törvényekben él és tőlünk is ezt várja el? Hát igen, mennyivel egyszerűbb ez a képlet. Megteszem ezt, azt és amazt, rendes vagyok, nem bűnözök, jól viselkedek és akkor oké! Pedig nem így van! Ez így valóban sokkal egyszerűbb, a galaták is így gondolták. De ha valaki keresztény és Krisztus hívének mondja magát, akkor nem ez az útja. Sokkal egyszerűbb törvények és szabályok mentén élni az életünket, mint hittel megragadni a Krisztus ajándékait és naponként kapcsolatban lenni vele, segítséget kérni és meghozni a hit döntéseit!

Pedig ezt a kapcsolatot kaptuk örökségül! Hogy szeretetközösségben lehetünk a Krisztussal! És ő gondoskodik, ő segít, velünk együtt örül és szomorkodik, ha éppen úgy van. És közben adja ajándékait! Mert ne felejtsük el: „ő énértem halt meg, azért az emberért, aki most vagyok és azért is, aki tegnap voltam és holnap leszek. Nem egy tökéletes, nem egy minden megoldani és elrendezni tudó valakiért tette azt, amit tett, hanem személyesen én értem”!