A lemez forog tovább (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Gyertyagyújtó Istentisztelet, 2015.01.01.)

textus: Fil 2,6-11

Jézus pedig „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7 hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; 8 megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9 Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; 11 és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.



Az ember sokszor kerül határhelyzetbe, küszöbhelyzetbe az életében. Olyan helyzetekbe, amelyek nagyon meghatározók és fontosak, vagy pozitívan, vagy pedig negatívan. Olyan helyzetek, amikre emlékezhetünk, amelyek emlékei beleégnek a lelkünkbe, a fejünkbe és örökké ott maradnak. És mivel ezek a helyzetek események, legyen akár rosszak, akár jók, sokszor megváltoztatják az embert, ezért ilyenkor mindig felmerülnek kérdések is az emberben. Ezek közül talán a legfontosabbak: a "Ki vagyok én? Milyen vagyok én?" kérdése, és a "Milyen az Isten?" kérdés.

Ez utóbbi akkor szokott hatványozottan is előkerülni, amikor az ember ezekben a komoly és határozott helyzetekben tehetetlen. Amikor nem tudok tenni semmit, amikor az én erőm, kitartásom, akaratom kevésnek bizonyul és sokszor úgy tűnik csak passzív elszenvedője vagyok az eseményeknek.

Ezek közül az esetek közül pedig talán a veszteség, a gyász a legjelentősebb és legmarkánsabb. Mert az ember magának a földi létnek a törékenységével és végességével szembesül, és ez a legradikálisabb küszöb az életben. Mert ekkor már tenni-változtatni nem lehet, csupán emlékezni és számot vetni. "Ki vagyok én? Milyen vagyok én?" - kérdésekre mindenkinek magának kell megadni a választ, mindenkinek magának kell megharcolnia. Viszont arra a kérdésre, hogy "Milyen az Isten?" együtt kereshetjük ma meg a választ.

"Milyen az Isten?" Itt és most ezen a helyen milyen választ adnánk? Egy temetőben vagyunk, ami annyi fájdalmat és veszteséget látott már, köztük talán a miénket is... Milyen válasz adnánk? Valószínűleg negatívat és elmarasztalót. Hiszen veszteséget szenvedtünk mindannyian el és nem tehettünk semmit. Úgy tűnik az Isten elvesz, keményen és kérlelhetetlenül. Ezzel szemben az az igeszakasz, amit felolvastam mintha nem ilyen érzelmek és ilyen felhangok hallatszanának ki. Mintha valamilyen egészen más képet festene, mint ami ideillik.

De nem indulatból, első blikkre, hanem igazán meg akarjuk találni a választ arra a kérdésre, hogy "Milyen az Isten?", akkor túl kell lépni magunkon és érzelmeinken, valahol máshol, valaki másnál kell keresni a választ. És ez a másvalaki nem más mint Jézus.

Nem régen, egy óvodában, hittanórán éppen egy történetet kezdtem volna el mesélni, amikor az egyik kislány közbeszólt: "Én tudom kiről lesz szó!" "Na kiről?" -kérdeztem. "Jézusról!" - hangzott a válasz. "Honnan tudod?" - kérdeztem "Onnan" - válaszolta a kislány - "hogy mindig róla van szó!" És így igaz! Mindig róla van szó. Most is. Miért? Nem azért mert a kereszténység egy hagyományőrző fennakadt lemez, ami mást sem tud csak ugyanazt a sort újra és újra játszani: "Jézus...", "Jézus...", "Jézus...". Hanem mert Jézuson keresztül mutatta meg magát az Isten igazán! Azért beszélünk mindig róla, mert az Ő személyén keresztül tudunk tájékozódni az Isten dolgai felől, és ma is rajta keresztül tudjuk megadni a választ erre a kérdésre: "Milyen az Isten?" Mit olvasunk Jézusról ebben a szakaszban? "Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7 hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; 8 megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig"

Most már tudjuk azt, hogy együtt érző Istenünk van, olyan, aki közösséget vállal a teremtményeivel. De nem áll itt meg a dolog! Ugyanis Jézus nem "csupán" meghalt értünk, de fel is támadt! És ezzel az Isten végérvényesen legyőzte a halált. Mert igen, a fizikai életnek egyszer vége kell, hogy legyen, de az Isten még veszteségben, még a gyászban is adni akar nekünk, még saját Fia élete árán is. Adni akar életet, örök életet, vigasztalást a gyászban, reménységet a veszteségben.

Így tehát ma emlékezünk. Emlékezünk fájdalommal a veszteség miatt, de emlékezünk reménységgel, mert megismertük Istenünket, megismertük az Ő akaratát és választ tudunk adni arra kérdésere, hogy "milyen az Isten". Az Isten szeretet. És ez a szeretet vezérli őt, amikor reményt és üdvösséget akar adni, örök életet.

Erről a reménységről szól a következő ének is, amelynek ez a címe: A mennyben fent.

A mennyben fenn a trónusnál, A Krisztus értem közbenjár,
Nagy főpap égi kezesem, Örökre biztos védelmem.
Markába véste nevemet; Szívébe írta, nem feled,
Örökké ő lesz pártfogóm; Elnémul minden vádolóm
Elnémul minden vádolóm.

Mikor a sátán megkísért, És vádol megbánt bűnökért,
Krisztusra nézek, áldom őt, A bűneimből megmentőt.
Ő halt meg minden vétkemért, A bűntelen a bűnösért,
Isten, a bíró fölmentett, Krisztusra nézve engedett,
Krisztusra nézve engedett.

Íme a Bárány – ő van ott, Feltámadt és üdvöt hozott;
Ő mondta: Megváltód vagyok. Nem vonja vissza mit adott.
||: A Bárány vére volt az ár, Őnála többé nincs halál.
Krisztusban üdvöm készen vár, Ott fenn, az Isten trónjánál,
Ott fenn, az Isten trónjánál. :||

(1:25-től kezdődik a szöveg.)


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Víz(kereszt)parti sátorozás (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt ünnepe, 2018.01.07.)

Egy másik választás, avagy hova teszed a voksodat (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Böjt 4. vasárnapja, 2018.03.11.)

Valóban feltámadt? 1-2. (prédikációk, Húsvét ünnepe, 2018.04.01.-02.)