"Nem mese az kisfiam, hanem a valóság!" (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap, 2016.01.17.)

textus: 2Pét 1,16-21

„16 Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. 17 Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, 18 mi hallottuk ezt a mennyből jött szózatot, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. 19 Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg felvirrad a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. 20 Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, 21 mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.”

Minden ember szereti a mesét. Direkt nem gyereket mondtam, mert a felnőttek is - legyenek bármilyen életkorban - nagyon szereti a mesét. Akár elismerik akár nem. Nem véletlen az sem, hogy megannyi játékfilm, kalandfilm, fantasztikus film, sci-fi, könyvek, írások szólnak olyan helyzetekről, olyan világokról, eseményekről, amelyek nem valósak, vagy részben valósak, s így a mese kategóriába esnek.

A mesének nagy szerepe van az ember fejlődésében, alakulásában, különösen gyerekkorban. A gyerek már egészen kicsi korától a meséken keresztül tanul és ért meg olyan dolgokat, érzelmeket, helyzeteket, problémákat és azok megoldásait. Könnyebb mindezt elfogadni, befogadni egy olyan világokban, melyek nem olyanok, mint a miénk.

Azonban - főleg felnőttkorban – jó, ha az ember meg tudja különböztetni a mesét a valóságtól. Vannak olyanok, akik képtelenek erre, álomvilágban élnek valami oknál fogva. Vagy így védekeznek a zord valóság ellen, vagy pedig addig, addig lovalták bele magukat egy-egy kitalált világ "fogyasztásába", hogy már képtelen kilépni belőle teljesen.

Nagyon erősen bennem él egy emlék. Nagyapám - már nincsen közöttünk - sokat mesélt nekünk gyerekkorunkban. De sohasem könyvből, hanem mindig fejből. Ott találta ki helyben a mesét (mint utóbb kiderült), de ezt mi nem érzékeltük, csak annyit, hogy mindig új, mindig izgalmas. Róka Rudi volt az állandó főszereplő ezekben a mesékben. De aztán, amikor az adott történet véget ért, újra nyüstöltük, hogy meséljen még. És amikor azt mondta, hogy most már elég Róka Rudiból, akkor kértük, hogy meséljen arról, hogy mi történt vele a világháborúban, ahol katonaként szolgált. Soha nem felejtem el a válaszát: "Nem mese az kisfiam, hanem a valóság." Akarva-akaratlanul is fontos volt nagyapámnak, hogy megértesse velünk mi a mese és mi nem az.

Péter apostolnak is ez a célja, hogy megértesse velünk mi a mese és mi nem. Vannak olyanok, nem is kevesen, talán még a gyülekezetben is(!), akik azt gondolják, hogy a Biblia, az Isten igéje, vagy akár Jézus személye is, nem más, mint mese. Péter apostolnak is meg kellett ezzel küzdeni. "Ne viccelj már, csodák meg gyógyítások..."; "Ki az aki elhiszi, hogy valaki feltámadt..."; "Gyerekeknek való szép mesék ezek..."; "Csak azért hiszel benne, mert nem akarod elfogadni a valóságot..." Hányszor és hányszor találkoztam - és szerintem nem csak én - ilyen és ehhez hasonló mondatokkal. Nem véletlen, hogy Péter leszögezi: "Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését..." Nem mese az testvérek, hanem a valóság.

Igen, mert az evangélium, Isten szeretetének üzenete Jézus Krisztusban, nagyon is valóság! Nem kitalált mese, hanem megtapasztalható valóság. Péter ezt írja, befejezve az előbb megkezdett mondatot: "Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését... hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének" Igen, mert arra lettünk elhívva, hogy tanúi legyünk az evangéliumnak. Egyrészt úgy, hogy megtapasztaljuk, meglátjuk, megérezzük, megértjük azt, másrészt pedig továbbadva azt tanúságot tegyünk róla.

Egy mese soha nem tud túllépni az emberi gondoskodás szintjén és korlátain. Mindig is az emberi elme alkotása lesz. De az Isten minden emberi értelmet meghaladóan cselekedett és cselekszik a világban és bennünk. Melynek leghitelesebb forrása a Biblia, Isten igéje. És úgy tetszett az Istennek, hogy ezen keresztül szólítsa meg a embereket és ezen keresztül (is) nyilatkoztassa ki magát.

Rövid az ember memóriája, emlékezése. És ez nem az idős korra vonatkozik, vagy éppen a szórakozottságra, hanem sajnos az ember alaptermészete ilyen. Ezért kell Isten igéjét forgatva újra és újra emlékezni az ő művére, hogy hogyan nyúlt bele a történelem menetébe és hogyan tervezte el és vitte véghez az ember megváltását. És erre emlékezve, ebből erőt merítve, élő reménységgel fordulni Őfelé, hogy aki ilyet tett értem a megszületésem előtt, az tenni fog értem a megszületésem után, sőt még a halálom után is!

Kevés olyan gyönyörű rész van Bibliában, ahol ennyire nyilvánvalóan olvashatunk nem csak az Atyáról, vagy a Fiúról, vagy a Szentlélekről, hanem az Atyáról, Fiúról, Szentlélekről, a Szentháromság Egy Igaz Istenről! Hat igevers és olvashatunk a Fiú megjelenéséről (16.v.), az Atya dicsőségéről (17.v.) és Szentlélek útnak indító erejéről (21.v.). Mert ebből a részből kitűnik, sőt felragyog mint a "hajnalcsillag" (19.v.), a cselekvő Isten, a Cselekvő Szentháromság, aki minden pillanatban küzd értünk!

Nagyon érdekes, hogy itt, az eredeti szövegben a "hajnalcsillag" szó így szól "fószforosz", azaz fényhozó, és talán fel is fedeztük, hogy az egyik kémiai anyag neve is innen ered: a "foszfor"-é. Mert milyen a foszfor? Világít a sötétben. Hát így küzd értünk a Szentháromság: minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb a világosság, mert Ő ott van a legnagyobb sötétségben is. 

És... nem mese ez testvérek, hanem a valóság!