A hangzavar evangéliuma (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Szentháromság ünnep utáni 16. vasárnap, 2016.09.11.)

textus: Lk 7,11-17

„11 Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. 12 Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. 13 Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj! 14 Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel! 15 Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. 16 Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét. 17 Ez a hír elterjedt róla egész Júdeában és az egész környéken.”

Biztosan tudom, hogy vannak közöttünk olyanok, akik panelben laktak, laknak, nőttek fel. Én is. És a panelnak, mint minden lakóhelynek, ahol sok ember él viszonylag kis helyen, egymás mellett, megvannak a maga sajátosságai. És persze vannak írott és íratlan szabályok, amelyek közül „Némelyik megkerülhető. A többit megszegheted.” De persze az ember megpróbál – legalábbis a többség – a körülményekhez képest harmonikusan élni a másikkal, hiszen ez mindannyiunknak érdeke. De gond és probléma mindig van, mert sok jó ember, kis helyen is sok jó ember… és nem is mindig jó...

Az egyik legnagyobb és legáltalánosabb gond a hang szokott lenni. Nem is mindig szándékosan, de a papír vastagságú falak, és a beton jó hangvezető képessége miatt, sokszor az volt az érzésem, anno, hogy abban a 120 lakásos tízemeletesben mind együtt élünk, ha akarunk ha nem. Amikor a gyerekek rohangálnak a fejünk fölött, vagy a szembe szomszédnak meg van bolondulva a kutyája és ugat egész éjszaka, vagy a mellettünk lévő lakásban bulit tartanak, mert szülők elutaztak, stb. Tanúi vagyunk, ha akarjuk, ha nem a szinte mindennek. És az ember pedig megpróbálkozik, hogy valahogyan elszigetelje magát. Mert nem akar mindent hallani. Inkább semmit. De nem csak ezért, hanem azért is, hogy a mi dolgainkat ne hallják mások, (legyen az bármilyen kicsi, vagy nagy…) Az emberek többsége hangszigeteléssel próbálkozik. Szigeteljük az ajtót, az ablakokat, meg amit lehet. Vagy éppen másik utat választ, és maga is olyan hangosan kezd el élni, hogy a saját maga hangjaitól ne hallja a másét.

Az a baj, hogy az ember sokszor ezt nem csak a panelben, és nem csak az ottani élet-zajok kapcsán szigeteli el magát, hanem az élet minden területén, minden és „hanggal” szemben. Annyi fajta és mennyiségű inger ér bennünket, annyi mindenki akar megszólítani, kérni, ránk tukmálni, adni, elvenni, ránk telepedni… hogy az ember elkezd „szigetelni”, vagy hagyományosabb kifejezéssel élve, "kérget növeszt", ezzel védekezik. Csakhogy a szigetelésnek van egy nagy hibája. Mégpedig az, hogy nem válogat a hangok között, hanem minden hangot kizár. A sok beérkező inger miatti szigetelés, nem csak védelmet nyújthat, de el is szigetel a másik embertől. S a ma társadalma ilyen kis „járkáló szigetek” halmaza. Nem, nem csoportja és főleg nem közössége, inkább csak halmaza. Olyan emberek, akik nem tudnak, vagy már nem is akarnak odafigyelni a másikra. Ez nem hiba, vagy valakinek a hibája, hanem egy folyamat, amiben részt veszünk, akár tetszik akár nem.

Egy nagyon hangos történetbe csöppenünk bele a mai igénkkel. Sok ember, hangzavar, mindenfajta érzelemmel és irányultsággal. A mai történetben két hangos tömeg találkozik egymással. Az egyik a Jézust követő tömeg („Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt.”), a másik pedig egy gyászmenet („Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte.”) A két tömeg szemben halad egymással. Nagyon más hangulat uralkodik ebben a két tömegben, csoportban. A Jézust követők azért hangosak, mert a Mester éppen ezelőtt gyógyított meg valakit, (Lk 7,1-10) és az efelett érzett csodálat és öröm lett úrrá az embereken. A másik csoport azonban a gyásztól hangos. Egy asszony hármas tragédiájától. Hiszen egy özvegyasszony egyetlen fiát viszik eltemetni. Ezt azt jelenti, hogy (1) az asszony elvesztette a férjét, (2) most elvesztette a fiát, és (3) ő maga is ellehetetlenült, ugyanis Jézus idejében ha egy özvegyet nem fogadott be valaki, akkor szimplán koldusbotra jutott.

És ez a két nagyon hangos tömeg találkozik egymással az úton. Az ember mindig olyan furcsán érzi magát, amikor nagyon más hangulatú emberekkel találkozik, próbál idomulni, vagy éppen elhatárolódni, de ez mindig furcsa. Ebben a furcsa és hangos helyzetben pedig valakinek döbbenetesen jó a „hallása”. Jézus az ünneplő és örömködő tömeg központi alakja a hangzavar „epicentruma” meghallja és kiszűri a hangot, amit meg "kell" hallania. Jézus meghallja, meglátja a özvegyasszony tragédiáját, megszánja és így szól hozzá „Ne sírj! ”. És mielőtt valaki azt mondhatná, hogy „már hogyne sírna, már hogyne gyászolni, hiszen elképzelhetetlen tragédia történt vele!”, Jézus odamegy a koporsóhoz megérinti azt és ezt mondja: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” És a halott Jézus hangjára felkel, de nem valamiféle torz élőhalottként, hanem teljes értékű egész emberként. Ezt olvassuk: „elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.”

Már önmagában a történet is döbbenetes, hogy Jézusnak van hatalma a halottakat is feltámasztani (de hát pont ezért reménykedhetünk mi is a feltámadásban az utolsó napon). De van ennek a történetnek három nagyon fontos üzenete.

Az első az, hogy Jézus soha nem szigeteli el magát. Soha nem lesz elege és nincsen olyan helyzet, amikor ő el kezdene szigetelni. Ő nem telítődik és nem terhelődik túl. És számára nincsen olyan helyzet, vagy olyan alkalom, amikor ne lenne nyitott a hangunkra. Még ebben a hatalmas hangzavarban is eljutott hozzá az özvegyasszony sírása. És ő, (a legjobban „halló”) tud nekünk is erőt, segítséget adni, hogy kiszűrjük ugyan a rossz hangokat, de ne zárkózzunk el a másiktól, aki a mi velünk való kapcsolatra szomjazik, ilyen vagy olyan oknál fogva.

A második az, hogy Jézus hangja minden „szigetelésen” átmegy. Hatalmas dolog ez. Jézus hívó szavát nem korlátozhatja semmi, csakis ő saját maga! Jézus nem csak hogy meghallja a hangunkat bármilyen helyzetben és bármikor, hanem a válasz is megérkezhet akármi is próbálná akadályozni. Még a halál áthatolhatatlannak tűnő határvonala sem akadály neki, hogyan lenne akkor bármi más…!

És harmadik talán nem olyan evidens. Nem tudom, hogy észrevettük e a szakasz hallgatása (olvasása) közben, hogy a halott ifjú, „csupán” az „elszenvedője” a történteknek. Jézus az asszonyra való tekintettel adta őt vissza neki! Nem kérte senki, nem volt itt hittel teli beszélgetés, semmi. Csak az isteni kegyelem határtalan megnyilvánulása.

Mit mond ez nekünk? Ha Jézus a ki nem mondott kéréseket, szükségeket is meghallja. És, ha akkor is hajlandó segíteni, amikor azt senki sem kérte, akkor hogyan ne segítene akkor, amikor kérjük? Amikor mi, gyermekei, az ő szaván és személyén felbuzdulva hittel és bizalommal megszólítják őt! Micsoda ereje lehet az imádságnak és másokért való közbenjárásnak Urunk előtt, ha ezek nélkül is megtapasztalható az ő kegyelme! Döbbenetes micsoda ajándékunk van Őtőle! Így szólítsuk meg most őt…