Hiszem, ha látom (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap, 2016.10.16.)

textus: Jn 4,46-54

„46 Azután ismét a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta. Kapernaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek betegen feküdt a fia. 47 Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön, és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. 48 Erre Jézus ezt mondta neki: Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek. 49 A királyi tisztviselő kérte őt: Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem! 50 Jézus így válaszolt: Menj el, a te fiad él! Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult. 51 Még hazafelé tartott, amikor szembejöttek vele a szolgái a hírrel, hogy a gyermeke él. 52 Ekkor megkérdezte tőlük, hány órakor lett jobban. Ezt mondták neki: Tegnap délután egy órakor hagyta el a láz. 53 Megértette tehát az apa, hogy abban az órában történt ez, amikor ezt mondta neki Jézus: A te fiad él. És hitt ő, valamint egész háza népe. 54 Ezt pedig második jelként tette Jézus, miután megérkezett Júdeából Galileába.”

Manapság divat szkeptikusnak lenni és mindent megkérdőjelezni. Alapvetően nem rossz ez a hozzáállás, hiszen az embert gondolkodásra sarkallja. Oly sok történelmi kor volt és ma is oly sok olyan helyzet és terület van, ahol az embernek „nem szabad” gondolkodni, hogy üdítőleg hat, ha értelmesen végiggondolhatjuk a dolgokat. Azonban azt vettem észre, hogy egyre inkább l’art pourl`art-rá válik a szkeptikusság, szinte életvitel szerűvé. Azaz mindent megkérdőjelezünk, de csak azért, hogy meg legyen kérdőjelezve.

Különösen is érvényes ez a hitbeli dolgokra. Azok a gondolatok és hitek, amelyek évszázadokon keresztül alapértelmezettek voltak az emberek mindennapi életében, megkérdőjeleződtek. Ennek meg van a maga haszna is, hiszen az „alapértelmezés” évszázadaiban meglehetősen elkényelmesedett az Egyház (értve ezalatt minden felekezetet), hiszen magától értődő volt a jelenléte és az üzenete, de ma még a létjogosultság elismeréséért is meg kell küzdeni. Ez pedig önvizsgálatra, önmeghatározásra és életszerűségre kényszerít. Ez pedig jó! De! Ebben a küzdelemben folyton beleakadunk a magáért való, értelmetlen megkérdőjelezésekbe. Amelyek ugyan sokszor valóban hasztalanok, de hatással vannak a hívő emberre is, pl. abban, ha nem tudja „megmagyarázni” a hitét, vagy ha „bizonyítania” kell Istent. Ilyenkor mi is elbizonytalanodhatunk: „lehet, hogy tényleg nem is úgy van?”, „lehet, hogy tényleg valami ábrándot kergetek én is?” Ilyen és hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk. A keresztény ember nem tehet mást ezekben a helyzetekben, mint elmondhatja, elmesélheti, hogy vele mi történt, hogy hogyan szólította meg az Isten, talán megmagyarázhatatlan módon, és hogy mit kapott Tőle!

Az a tapasztalatom, hogy erre az emberek többsége pozitívan reagál. De ha mégsem, akkor általában elhangzik az a szállóige (legalábbis tartalmilag biztosan): hiszem, ha látom. Minden bizonnyal, akár az előbb elmondott helyzetben, vagy másfélében, de találkoztunk már ezzel a mondattal. Hiszem, ha látom.

A mai történetünk – a kapernaumi tisztviselő fiának meggyógyítása – pontosan erről, a „hiszem, ha látom” dologról rántja le a leplet. Valami hasonló mondás már Jézus idejében is létezhetett, mert Ő pontosan tudta, hogy ilyenek az emberek: „Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” - mondta.

De mi is történt pontosan? Egy királyi tisztviselő, mikor meghallotta, hogy Jézus közeledik, akkor elment hozzá, hogy kérje, jöjjön el hozzá és gyógyítsa meg a fiát, aki halálos beteg. Mit mondott neki Jézus? „Menj el, a te fiad él!” (Itt Jézus imperfectum, azaz befejezetlen módot, használ, ami a görög nyelvben a folytonosságot fejezi, ki. Magyarra – kicsit szabadon – úgy is fordíthatjuk, hogy „él, és élni fog”.) Hát, nem tudom én mit szóltam volna, ha nekem valaki, akitől a gyógyulást várnám ennyit mondana, hogy „menj el, a gyermeked él”. Ha ez a kórházban történik meg, akkor biztosan nem hagytam volna annyiban. De még, ha a utolsó szalmaszálként mentem volna is Jézushoz, akkor is kicsit többet várnék puszta szavaknál. Milyen döbbenetes, hogy az apa viszont nem háborodik fel, nem csap balhét, nem borul ki, hanem „Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult.” - olvassuk. ÉS csodálatos tapasztalatban lehetett része. Tényleg meggyógyult a gyermeke, mire hazaért.

„Hiszem, ha látom.” - mondja a szkeptikus. Ez a történet pedig világosan megmutatja, hogy ebben a szállóigében rossz sorrendben vannak a szavak. Nem „hiszem, ha látom”, hanem „ha hiszem, látom”, azaz – kicsit kiegészítve, az érthetőség kedvéért – „ha hiszem, akkor majd meglátom”. Jézus egyértelműen megmutatja, hogy Ő hajlandó mindent megtenni az emberért, gyógyít, tisztít, bűnbocsánatot ad, sőt, életét is adja. Akár jelet, csodát is hajlandó tenni, de elsősorban nem a szkeptikusok meggyőzésére, hanem a benne hívők üdvösségére. Mert a szkeptikus csodát követel, a hívő pedig csodát vár. És e kettő között nagyon nagy a különbség. Mert Jézus nem eszköze az embernek erre vagy arra, legyen bármilyen nemes is a szándék, hanem Ura és célja az életének.

Mit tegyünk hát? János evangélista, így kezdi a szakaszt: „Azután ismét a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta.” s így fejezi be: „Ezt [ti. a gyógyítást] pedig második jelként tette Jézus, miután megérkezett Júdeából Galileába.” E két keretező mondat megmutatja, hogy ezt a történetet és a víz borrá változtatását (Jn 2,1-12) egy egységként is kezelhetjük, mint első és második jelet. Mindkettő történetben az eseményt megelőző hit jelenti a kulcsot. A tisztviselő hitt Jézusnak, majd ezt követően megtapasztalhatta a gyógyulás örömét. A kánai menyegző történetében, ahol Jézus a vizet borrá változtatta, ott pedig Jézus édesanyja, Mária mondja ki a sarkalatos mondatot: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!”.

Kedves Testvérek! Vigyük magunkkal a megtapasztalható Jézus-kapcsolat valós ígéretét és reménységét. Hitünkkel ragadjuk meg őt és járjunk az ő útján, végtelen szeretetéből táplálkozva tegyük a jót. És biztos vagyok abban, hogy ő majd megmutatja magát nekünk, munkáját az életünkben csodálatos módon, abban az időben, amikor a legjobb lesz nekünk. Ámen