Megbocsátok, és nem felejtek (prédikáció, Padragkút-Ajka, Filadelfia-vasárnap, 2016.10.23.)

textus: Mt 18,21-35

„21 Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? 22 Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. 23 Ezért hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki el akarta számoltatni a szolgáit. 24 Amikor hozzákezdett, egy olyan embert vittek elé, aki tízezer talentummal volt adósa. 25 Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és úgy fizesse meg. 26 A szolga ekkor leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked. 27 Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. 28 Amikor azonban kiment az a szolga, találkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! 29 Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel irántam, és megadom majd neked. 30 De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe záratta őt, amíg meg nem fizeti a tartozását. 31 Amikor szolgatársai látták ezt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. 32 Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. 33 Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? 34 És ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását. 35 Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.”

Ha szabad ezt mondanom, prémium témánk van ma az ige kapcsán. Ez pedig nem más, mint a megbocsátás. Prémium, abban az értelemben, hogy a legnépszerűbb, leginkább előtérben lévő, legtöbbet elhangzó témák között szerepel a megbocsátás az egyházban. Az egyik olyan „erény”, amit általában a kereszténységhez szoktak társítani olyan bibliai, vagy nem bibliai, vagy félig-meddig bibliai képekkel, mint az erőszakmentesség („tarts oda a másik orcádat”); vagy „te keresztény vagy, neked meg kell bocsátanod”; „a papoknak az a dolga, hogy megbocsássanak”; vagy „az Isten dolga, hogy megbocsásson”.

Valljuk be azonban őszintén, hogy a sok beszéd mellett, igen kevéssé gyakoroljuk a megbocsátást. Persze, akinek nem inge ne vegye magára, de még a keresztény emberek túlnyomó többségében, talán minden igyekezet és jó szándék ellenére, is van tüske. „Jó, oké, megbocsátok, de azt… na, azt nem. Azt sosem tudom megbocsátani.” Lehet itt persze egészen személyes dolgokra gondolni, bennünket ért sérelmekre, vagy bántásokra, támadásokra. De egészen nagyban (közösségi, vagy össztársadalmi szinten) is jelen van a megbocsátani nem tudás, vagy nem akarás. Ma nem tudunk nem gondolni az 1956-os eseményekre, annak sikertelenségére, és a negyven év kommunizmusra, ami talán helyrehozhatatlan károkat is okozott, és nem csak gazdasági-társadalmi szempontból, hanem az emberekben is.

Hiszem, hogy ez a mai textus, igehirdetési alapige segíteni tud azoknak, akik akarnak, de nem tudnak megbocsátani, hogy tudjanak, és azoknak is, akik nem akarnak, hogy akarjanak.

Mi is szerepel a mai példázatban? Van egy király, akinek vagy egy szolgája. Mivel lesz még egy szolga, az egyszerűség kedvéért nevezzük az elsőt, „szolga1”-nek, a másodikat „szolga2”-nek. Ez szolga1 tartozik a királynak „tízezer tálentummal”. Ha itt pénzről, akkor aranyról van szó, és ez egy elképzelhetetlen nagy összeg. Ugyanis egy tálentum az bő 40kg. Gyors fejszámolással ez 400.000 kg arany. Ez jelenlegi árfolyamon (14 karátossal számolva) 2644 milliárd forint. Nos, nyilvánvaló, hogy ilyen kölcsön nincs. Jézus itt az elképzelhetetlenül nagy tartozást fejezte ki ezzel. Szóval, adott egy ilyen hihetetlen tartozás. Szolga1 pedig könyörög a királynak, hogy „Légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked.” - nos, az is nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Ennyit nem lehet megfizetni. De a király, fogja magát és elengedi a tartozást. Hát, az elengedés pontosan annyira döbbenetes, mint a tartozás.

Ezután Szolga1 boldogan megy a dolgára. Micsoda felszabadultság lehetett benne. Találkozik Szolga2-vel. Szolga2 100 dénárral tartozik Szolga1-nek. A dénár (vagy drachma) egy 4g súlyú ezüstpénz volt akkoriban. Ez mai árfolyamon kb. 60.000. forint. Szolga2-nek nincsen pénze megadni ezt a tartozást: „Légy türelemmel irántam, és megadom majd neked.” - könyörög szinte ugyanazzal a mondattal, mint az előbb Szolga1 a királynak. De Szolga1 nem tágított, „hanem elmenve börtönbe záratta őt, amíg meg nem fizeti a tartozását.” Fülébe jutott ez a királynak és ezért átadta Szolga1-et az igazságszolgáltatásnak, amíg ő is meg nem fizeti a megfizethetetlen tartozását. Jézus pedig elmondja a tanulságot a végén: „így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.”

Hogyan lehetett volna happy end a példázat végén? Hogyha Szolga1 azt mondta volna Szolga2-nek: „Tudod mit, elengedem a tartozásodat, mit számít az 60.000. az én 2644 milliárdomhoz képest!” De nem ezt tette. És maga király is kimondja: „Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?”

Egy példázatban mindig az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a szereplők és a téma megfelelőit a való életben. Kicsoda, kit szimbolizál. Itt, a király az Úr, Szolga1 vagyunk mi, és Szolga2 az embertárs, testvér. A téma pedig – a tartozás elengedése – a megbocsátás.

Furcsa, hogy bár mi a megbocsátást (általánosságban véve) érzelmi vonalon közelítjük meg, azaz azt fogadjuk el megbocsátásnak, amikor már nem érzünk negatívat a másik irányába, a példázatban az egyetlen érzelmi alapon döntő személy a Úr. És a példázat sem egy érzelmes, hanem egy gazdasági-pénzügyi kerettörténetbe illeszkedik bele. Legtöbben, akik nem tudnak megbocsátani pontosan azért nem tudnak, mert érzelmi döntésnek (már, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni) gondolják a megbocsátást. Pedig elsősorban nem az. Hol olvasunk itt szeretetről, a szónak egymás nyakába borulás értelmében? Sehol. Pontosan ezért alkotta meg valaki egyszer a „megbocsátok, de nem felejtek” szállóigét. Mert az ember nem tudott megfelelni a saját maga által felállított megbocsátás definíciónak (miszerint elsősorban érzelmi kérdés) és kellett valami frappáns kibúvó, amivel meg is bocsátok meg nem is.

Ezzel szemben ebben a példázatban azt olvassuk, hogy a Szolga1-nek, nekünk, azért kell elengedni a tartozást, azaz megbocsátani, mert a Király, az Úr is ezt teszi velünk szemben. Azért, mert végtelen tartozásunk van az Istennel szemben, soha nem tudnánk ezen átjutva megközelíteni őt. De ő ezt elengedte, sőt gyermekévé akar fogadni bennünket! Ezért, amikor a tanulságot olvassuk, hogy az Isten sem fogja elengedni a tartozást, „ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.”, akkor a szívben nem a másik iránt érzett forró szeretetnek kell lennie, hanem Isten iránt érzett, cselekvésre indító hálának! Magyarul: nem azt teszem a másikkal, amit ő tett velem, vagy ami jogos, vagy igazságos lenne, amit megérdemelne, hanem annak pontosan ellenkezőjét, azt, amit az Úr tett velem. Ez a megbocsátás. És persze fantasztikus dolog az, hogy ha az Úr egyszer megadja azt, hogy érzelmileg is fel tudjam dolgozni az engem ért sérelmeket és elengedjem a haragot, a sértettséget, a bosszúvágyat, de ez a koronája és nem alapja a megbocsátásnak.

A mai igénk egy fölösleges terhet akar levenni rólunk. Egy terhet, amit talán mi raktunk magunkra. Cselekedj az Úr szerint! - ezt jelenti a megbocsátás. Írjuk, hát át a témaadó szólás-mondásunkat, mostantól nem „megbocsátok, de nem felejtek”, hanem „megbocsátok, és nem felejtek”, mert ige, meg tudok bocsátani, tudom nem azt tenni a másikkal, amit ő tett velem, mert nem felejtem, amit az Úr tett értem! Ámen