Az utolsó kijelentő mód (prédikáció, Ajka-Öcs, Ítélet vasárnap, 2016.11.06.)

textus: Jób 14,1-6.13-17

„1 Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. 2 Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. 3 És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! 4 Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. 5 Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, 6 akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak! […] 13 Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. 14 Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik. 15 Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. 16 Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet. 17 Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd.”

Lassan véget ér az egyházi év. Az utolsó egységet alkotó három vasárnap közül (ítélet, reménység és örök élet) az első van ma: ítélet vasárnapja. E három vasárnap a vége felé fordítja a tekintetünket, lelki szemeinket. Egyrészt, az egyházi év vége felé, hogy felkészülhessünk, hogy adventtel induló új egyházi évben valami új kezdődik el. Ezen felül a világ vége felé, figyelmeztetve, hogy a ma ismert világnak előbb vagy utóbb vége szakad, amikor Krisztus Urunk visszatér majd újra dicsőségben. És ennek a kapcsán a saját életünk végére is irányítja figyelmünket, hiszen ez is elkerülhetetlen. Hogyan fogunk megállni Megváltónk előtt majd az utolsó nap(unk)on?

Nem szeretünk erről beszélni, mert fenyegetve érezzük magunkat az ilyen gondolatok által. Magam sem szeretem túlhangsúlyozni a végső dolgokkal való foglalkozást, mert sok félreértésre adott okot az egyház évezredeiben. És biztosan tudom, hogy nem a félelem az, aminek a fő motivációnak és hajtóerőnek kell lennie a hitben. Túl sokáig volt az… De nem is kerülhetjük meg a témát, mert akkor nem lennénk őszinték. És ez a mai vasárnap lehetőséget ad arra, hogy egységben látva megérthessük Isten tervét Krisztusban a végső dolgokkal kapcsolatban. Mert ez előbb említett három vasárnap (ítélet, reménység, örök élet) mondja el együtt a teljes igazságot.

Sokszor azt érzem – és szerintem sokan vannak ezzel így, nem csak én – hogy a világ olyan, mintha dolgoknak, kijelentéseknek, tetteknek nem lenne következménye. Oly sokszor tapasztalom azt, hogy vannak emberek, akár pozícióban lévők is, kimondanak, tesznek nem jó dolgokat és mégis, mintha rájuk nem vonatkoznának a szabályok, a törvények, vagy a közösség által általánosan elfogadott normák, hanem azt csinálnak amit akarnak következmények nélkül. Hogy bármit meg lehet úszni, ha az ember eléggé furmányos, ha megoldja „okosba”. 

„számon tartod hónapjait, […] határt szabtál neki, amelyet nem léphet át” A mai igénk, azonban azt írja, hogy bármennyire is úgy tűnik, de ez a világ nem következmények nélküli, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mikor jön el az a bizonyos következmény. Az Úr számon tart mindent, minden egyes emberi életet, és ha más nem is, de Ő biztosan tud mindenről. Ez egyrészt bátoríthat bennünket arra, hogy békességet találjunk abban, hogy Ő irányít és Ő szab mindennek és mindenkinek, a rossznak is, határt. Ezért bátran imádkozhatunk, hogy szabjon határt a bennünket érő rossznak is. Másrészt pedig arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy saját házunk táján is söprögessünk. Hiszen, ha az Úr mindent és mindenkit számon tart, akkor abba bizony mi is beletartozunk! És bármi is van bennünk, akár rossz, akár jó, Ő tudja és számon tartja. Ez pedig félelemmel tölthet el bennünket, ha a következményekre gondolunk. Főleg úgy, hogy tudjuk, hogy ha akármi kicsi rossz is van bennünk (márpedig van), az áthatolhatatlanul elválaszt Őtőle!

Jób is rádöbbent erre a nagyon súlyos tényre: „Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem.” De akkor mi lesz? Ennyi?! Itt a vége, és nem csak az „igazán” rosszaknak kell rettegniük, hanem nekem is? Jogos a kérdés, és a félelem is. Nem véletlen, hogy Jób így fakad ki Istennek e gondolatmenet a végén: Ha mindenki reménytelen helyzetben van „akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen”. És milyen helyénvalónak tűnik, hogy ezt mondja Jób, „Istenem légy elnéző”.

Kislányom Zoé sokszor el szokott kanászodni. Olykor bizony keményen rá kell szólni, hogy fejezze be a rosszaságot, amit – sok esetben szándékosan – csinál. Van, hogy el is pityeredik, amikor erősen rászólok. Tudom, hogy szükséges, bármennyire is nehezemre esik, hogy rászóljak, tudom, hogy ezzel teszek neki jót, nem azzal, hogy hagyom, hogy csináljon, amit akar. Egy idő után azonban rendszerint odajön hozzám, és akkor felveszem, megölelem és mondom: „Nagyon szeretlek, de tudod, hogy ezt nem lehet csinálni. Kérlek ne tegyél ilyet többet! Jó?” Csak akkor vigasztalódik meg igazán, ha én velem ki tud békülni, ha én vigasztalom meg, mert érzi azt, hogy akkor lesz kerek a dolog, ha én megbocsátok, ha én ölelem meg, aki rászólt.

Jób felismerte, hogy, Isten Atya. És igen, Őtőle jön az ítélet, Őtőle jön a következmény az én bűneim és mások bűnei miatt is, de Ő az egyetlen, akihez ezzel a félelmemmel is odamehetek. Ahogyan kislányom is csak akkor békült meg, amikor énvelem megbékült, úgy mi is csak úgy tudunk megbékülni, ha Isten elé visszük mindazt, ami terhel bennünket. Csakhogy! Jób egyvalamiben nem látott jól, Isten ugyanis nem elnéző! Nem elnéző, hanem kegyelmes. Isten nem nézheti el a rosszat, nem adhat neki szabad utat, nem hagyhatja a dolgokat következmények nélkül! Ő nem ilyen! Azonban annak ellenére, hogy Jób még nem tudhatta ezt, még nem élhette meg, de valamit már megérezhetett abból a hatalmas szeretetből, amit az Isten miirántunk tanúsított. Hogy saját Fiát áldozta értünk. Nem lehetett elnéző, de hatalmas kegyelme van. Valaminek történnie kellett, hogy nekünk ne kelljen tőle elválasztva élnünk és tőle távol elérnünk a végét, akár a világít, akár a sajátunkét. Így hát elküldte Fiát, aki elhordozta minden bűnünk büntetését, minden rossz következményét, ami bennünk van. Ez nem azt jelenti, hogy azt csinálunk amit akarunk, hiszen ha így tennénk, akkor minden bizonnyal nem tartozunk Őhozzá! Ez azt jelenti, hogy nem kell félnünk! Törekednünk kell a jóra, és bíznunk Istenben, hogy az elkerülhetetlen rosszat meg fogja bocsátani. Nem elnézni, hanem kegyelméből, Krisztusra való tekintettel megbocsátani!

Jób még csak feltételes módban írta (14-17.v.), hogy milyen jó lenne, ha Isten nem tekintene a bennünk lévő kikerülhetetlen rosszra, hanem szeretettel fogadna bennünket, de mi, ma bátran, hittel kimondhatjuk, hogy így van. Ez bátorítson hát bennünket arra, hogy a végre, akár a világ, akár életünk végére, az Isten előtt való végső megállásra gondolva, ne félelem töltsön el bennünket, hanem az bátorítson, hogyha Isten a saját Fiát nem sajnálta értünk, akkor kegyelmesen fog fogadni bennünket az utolsó napon, bennünket, akik bízunk benne, és hittel kérjük őt. Nincsen a világ következmények nélkül, Isten szab határt mindennek és mindenkinek, de a bűn és halál hatalmának is!

Így bátran írjuk át Jób szavait, mert ebben már nincsen feltételes, hanem csak színtiszta kegyelem kijelentő módban: 

Ha meghal az ember, életre kel! Egész küzdelmes életemen át is tudok várni, mert a fordulat bekövetkezik. Szólsz hozzám, és én válaszolok, hiszen kívánkozol kezed alkotása után. Még lépteimre is vigyázol, és nem tartod számon vétkemet. Lepecsételt zsákban van minden vétkem, bűneimet pedig eltörölöd Krisztusért. Ámen.