Megnyílás (prédikáció, Ajka-Öcs, Advent második vasárnapja, 2016.12.04.)

textus: Róm 15,4-13
4 Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. 5 A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, 6 hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.
7 Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére. 8 Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, 9 a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” 10 Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” 11 Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.” 12 Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” 13 A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.


Manapság igen sokat értetlenkedek. Nem értek bizonyos dolgokat, amiket a hittanosaim tesznek, és főleg ahogyan. Nem mondom magamat maradinak, sőt igyekszem minden tekintetben haladni a korral, de azt kellett észrevennem, hogy bizonyos dolgokban nem megy, vagy nem akaródzik. Gondolom ezt nevezik generációs szakadéknak. És ez a bizonyos szakadék egyre nagyobb és egyre sűrűbb. Talán már nem is „generációs”-nak kellene nevezni, hanem inkább 10-15 évenkénti szakadéknak. Persze azt is lehet mondani, hogy ez mindig is így volt, és tegyem túl magamat rajta, hogy én is öregszem. De ez nem volt mindig így! Évezredek teltek a múltban, és a technika az emberi kapcsolatok és viszonyok mit sem változtak. Ez biztonságot adott az újabb és újabb generációknak, hogy van értelme tanulni az ősöktől és továbbvinni dolgaikat. Ma ilyen nincs. Hogy ez jó-e vagy rossz, afelől nem én döntök, de tény, ezzel együtt kell élni.
Akkor ennek nyomán tegyük fel a kérdést. Ha az előző generációt, sőt a 10-15 évvel fiatalabbat sem értem, akkor hogyan értem meg Isten igéjét, ami sok ezer év távlatát vetíti elém…? Jó kérdés! Mert még Jézus oké, főleg így adventben, amikor a csapból is a „kisjézus” folyik, de mi van a többivel, főleg a Jézus előtti dolgokkal? Hogyan tudok megküzdeni azzal, hogy mást olvasok az Ószövetségben, és mást Jézustól kezdve? Ráadásul egy csomó zsidó „dolog” van az Ószövetségben, amit ismét „divat” lett,… hát, hogy is mondjam szépen… perifériára helyezni.
Hit. Ez a kulcsszó, annak a mozdulata, hogy nem én irányítom a dolgokat. Annak az alázata, hogy az Isten döntött így, és akár tetszik akár nem, ő ennek a kettősségnek az egységében akarja megmutatni magát. És ez nem feltétlenül a mi szánkíze szerint van, de az Isten nem kiszolgálni akar minket, hanem megmenteni! Nem véletlen az, hogy például Pál is egy csomót idézi az Ószövetséget. Az abban leírtak, az Írások, ahogyan ő emlegeti „a mi tanításunkra” írattak meg. Azért, hogy minél többet és minél jobban megismerhessük az Urat. Akihez hozzátartozhatnak olyan dolgok, tulajdonságok, tettek, események is, amik nekünk már alapvetően nem „férnének bele”. De mi nem vagyunk olyan helyzetben – és nem mellesleg, senki sem – hogy válogassunk, hogy szelektáljunk. „Ez tetszik az Istenből, az meg nem, ezt elfogadom azt meg nem.” - ilyet nem lehet tenni. Vagy elfogadom vagy sem. Vagy hiszek Istenben, ahogyan ő megmutatja magát, vagy kreálok valami mást, amiben hihetek!
De ez nem fenyegetés, hanem ajándék. Ajándéka magának az Úrnak. Beszorítani egy sémába, öntőformába nem lehet Őt, de pont ez is véd meg bennünket annak kísértésétől, hogy Istent a saját céljaink és vágyaink teljesítőjének, egyfajta lámpásbeli dzsinnek, vagy aranyhalnak tekintsük.
Ha ezt meg tudjuk ragadni és Istenben, úgy ahogyan van elmerülni, akkor nyílik meg előttünk igazán a Szentírás és mutatkozik meg benne az a magasság és mélység, ami a mi örökségünk Krisztusban. És ez fogja bennünk munkálni az egységet és befogadást is (5. és 7.v.). Mert a gyülekezetben, a Krisztust követők közösségében is, sok a különbség. Tényleg sok, mert most nem csak a „mindenki másmilyen” közhelyre gondolok. Tényleg ellentétes személyiségek, ellentétes nézetek, ellentétes politikai gondolkodás, ezerféle stílus és életvitel található meg a templomban. De mégis egységben kell lennünk ezeknek a különbözőségeknek az ellenére, mert ha Krisztus befogadott és elfogadott bennünket, úgy, ahogyan vagyunk, mind a mellett, vagy inkább mind azok ellenére, akkor a közöttünk lévő különbségek igazán nem számottevőek, ahhoz képest, amit a Krisztus tett értünk.
De ez csak akkor fog működni, ha mi is befogadjuk a Krisztus a szívünkbe! Ha ő formálja meg ezt bennünk, mert magunktól nem igazán menne, vagy ha menne is, de nem igazán lenne őszinte. Így nyílhat meg előttünk a közösség is, a valódi közösség, amire oly nagyon nagy szükség van széttöredezett társadalmunkban. Ez is az Úr ajándéka.
És mi lesz ennek az egésznek az eredménye? Öröm és békesség (13.v.) - írja Pál. Valódi békesség és valódi öröm.
Azt hiszem 2008-ban történt, hogy még egyetemista koromban egy passiójátékot (Jézus szenvedése történetét) készítettünk és szolgáltunk vele sok gyülekezetben. Egyik ilyen alkalommal akkor kollégiumi lelkészünkkel tartottunk a miskolci gyülekezet temploma felé. Nevetgéltünk, vidámak voltunk. Egyszer csak hirtelen elkomorodott lelkészünk arca és ezt mondta: „Templomba megyünk! Tessék szomorúnak lenni!” - mindannyian elkomorodtunk, aztán… pár pillanat múlva kirobban belőlünk a nevetés. Miért? Mert a legkitűnőbb paródiája volt ez a kor gondolkodásának a kereszténységgel kapcsolatban. Olyan hagyományőrző egyesületek csoportja, akik szomorúak és semmit sem szabad nekik. Ezzel szemben Pál milyen fogalmakat használ: egyetértés, befogadás, békesség, öröm, reménység…

Ó, bárcsak mind ráébredhetnénk, különösen ilyenkor adventben, hogy megnyíló Szentírásban, a megnyíló közösségben, a Krisztus befogadásában egy új élet bontakozhat ki bennünk. Egy olyan élet, amely az Isten tenyerében nyugszik feltétlen bizalomban. De jó lenne ezt nap mint nap megtapasztalni!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)